Hitélettel foglalkozó (Nameless nevű) blogomban vettem elő időnként ezt a témát. Mindig érdekelt a pszichológia, hogy mi lehet az emberek viselkedésének a hátterében. Ezt lehet a hitélettől elválasztva is tárgyalni, és azzal szorosan összekapcsolva is.
Minden egyén beleszületik valamilyen környezetbe, minden ember felnő valamilyen környezetben. Mivel csak ezt látja, tapasztalja kicsiként, gyerekként, nincs összehasonlítási alapja, úgy gondolja, ez a tuti, ez a természetes, így kell lennie, és teljesen beleivódik az, ahogy bánnak vele, ahogy nevelik, amire tanítják, stb. Aztán amikor felnő, egy részével ennek szembefordul, másik részével nem. Van, amire rájön, hogy nem csak úgy lehet, ahogy a szülei csinálták, hanem máshogy is. Van, amire meg nem jön rá, hogy máshogy is lehetne, mert beleivódott, azt érzi természetesnek, és ha mindenki arról beszél is neki, hogy az nem úgy van, nem érti őket. Nem tudom, a pszichológia használ-e valami frappáns elnevezéseket ezekre a dolgokra, amiket most körülírtam. Amikkel szembe fordul az ember, amikről úgy gondolja, hogy ő másképp akarja csinálni, mint ahogy azt világ életében látta, nevezzük a rebellisztikus dolgoknak, míg azokat a dolgokat, melyek annyira tudat alatt épültek bele az emberbe, hogy eszébe sem lenne megváltoztatni, sőt felháborodna, tiltakozna, nagyon mérges lenne, ha valaki feszegetné ezeket, nevezzük konzervativisztikus dolgoknak. Ezek csúnya, idegen szavak, de jobb nem jut eszembe. Rövidítve legyenek mondjuk R vagy K, ill. Reb vagy Konz.
Aztán ahogy az ember élete során egyre több mindent lát, idővel valószínű rájön, hogy a Konz dolgai esetleg lehetnének másképp is, vagy el is gondolkozik ezen, vagy nem. Talán a Konz dolgai helyességét az ember nem is igazán tudja megindokolni, mégis ragaszkodik hozzájuk. Hiszen lényegében a személyiségéhez, egyéniségéhez tartozik, amit pedig nem változtat meg csak úgy az ember.
Az ember kerülhet ilyen vagy olyan okokból életében olyan helyzetekbe, hogy a Konz részébe "belepiszkáljanak". Szembesülhet azzal, hogy több ember is szóvá teszi neki, hogy ezt és ezt miért így csinálja, amikor nem így kellene. Vagy saját maga rájön, hogy nem tud úgy kibontakozni, ahogy szeretne, mert valami, amit nem tud megfogalmazni, fogságban tartja. Vagy csak valamiért jön egy felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, hogy ezt így csináltam, nem így kéne ezentúl. Vagy még sok minden lehet. Egyes hívőknél ez kiegészül vallási megtapasztaláshoz köthető (sic!) felismeréssel, ilyenkor azt mondják, Isten rádöbbentette valamire. Ez lehet akár megtérés is, akár egy konkrét szokásból történő megtérés, például Zákeus a vámszedő egyszer csak rájött, állandóan lehúzta eddig anyagilag az embereket (anélkül, hogy bárki mondta volna neki, hogy hé, állj!), erre rádöbbent, elindult a megváltozás útján. Persze nem is biztos, hogy Zákeust ebbe nevelték bele, hogy mindig mindenkiből húzzon anyagi hasznot, talán csak egyszer jött egy ilyen gondolata, hogy így kellene élnie, bele se gondolt nagyon, hogy ez mennyire jó vagy nem jó, és így kezdett élni, ez is majdnem olyasmi, mint Konz. Zákeusnak a vallásos megtapasztalása (sic!), megtérése eléggé hatásos volt. Sok embert győzködhetnénk, győzködhetné őket mindenki, hogy változtass már meg bizonyos dolgokat az életedben, mert ártasz vele másoknak, esetleg magadnak ártasz vele, nem akarná megérteni, nem akarná elfogadni. Talán azt mondaná, hogy de hiszen más is ezt csinálja, meg neki is kell valami, ami örömet okoz, vagy egyéb szavakkal utasítaná vissza a kritikát. Aztán lehet, tényleg zátonyra fut valakinek az élete és rájön, hogy itt valamit változtatni kéne. Vagy olvas egy könyvet, megnéz egy filmet, ahol azonosul az egyik szereplővel, és rájön, hogy az ő életében is oda vezetne ez az egész, ahova annál a szereplőnél vezetett. Vagy találkozik valakivel, aki beszámol neki, hogy ilyen és ilyen problémája volt, így és így változtatott rajta, és ekkor gondolkozik el, hogy de hiszen nekem is ugyanaz a problémám, nekem is korlátok között telik az életem, nekem is változtatnom kellene.
Mondjuk azt, hogy minden embernek van egy állóvíz az életében, ahol se előre, se hátra. Vagy legalábbis minden embernek volt, kisebb vagy nagyobb. Ebből nem akar, nem tud, nem mer kilépni, vagy eszébe se jut, hogy ki lehetne lépni belőle. Egész addig, amíg valami nem történik. A vallás (sic!) témánál maradva, Istennek nagyon tetszett mindig is, hogy ne olyan dologra hívja el az embereket, ami hú de jól megy nekik, hanem valami olyan irányba vigye őket, amerre eszük ágába se jutott volna soha se kilépni. Például, olyan jó történeteket tud valaki írni, és azt mondja, akkor legyek író, keressek egy kiadót, stb. Isten pedig nem ezt akarja, hanem mondjuk olyan helyre akarja vezetni, ahol egészen mást kell tennie, például 1000 ember előtt beszélnie. Persze ezt az ötletet simán félresöpri az ember, hogy hát ezt aztán biztos nem nekem kellene csinálnom. És később kiderül, hogy ha mégis ezt csinálja, akkor sokkal jobban is érzi magát. Hívőknél jobb esetben ott van már belül a készség arra, hogy BÁRMIT felülbíráljanak saját lelkük mélyén, saját életükben. Ezt alázatnak nevezik. Szorosan kapcsolódik a pszichológiához, hogy a hívő ember saját határait felszabadítja arra, amire magától soha nem gondolt volna. És hát persze ki más tudna ebben leginkább segíteni, mint az élő Isten, aki maga tudja, mire hívta el az egyént. És ha megvan a személyes kapcsolat Istennel, onnan már túl nagy gond nem lehet elvileg. Az alázat tanítja meg az embert arra, hogy ne lázadozzon olyan dolog ellen, ami ellen valójában nem kell, mert nem lesz tőle jobb, míg más dolgokat változtasson meg, lépjen ki az állóvíz állapotból.
Isten igencsak nagymestere annak, hogy az embert kizökkentse a magába tespedt, semmi dolgom nincs féle állóvíz állapotból. De most nem arra gondolok, hogy valaki elmegy minden vasárnap templomba, meghallgatja a prédikációt és hazamegy és minden megy ugyanúgy tovább. Isten igencsak radikálisan kibillentette az embereket a komfortzónájukból, kis kényelmes állapotukból. Gedeon, kis hétköznapi egyszerű ember, nem éppen bátorsággal tele, egyszer csak azt az utasítást kapta Istentől, hogy vezesse ki a népet. Vagy, amikor azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel Izsákot. Most egy pillanatra ne azt nézzük, hogy ez mennyire brutális, kegyetlen parancs, hanem másik oldaláról vizsgáljuk meg! Az ember kényelmesen belehelyezkedik az állóvíz állapotba: ott van egy apa, jól megvan a fiával, és eszébe se jutna, hogy átértékelje, átgondolja a fiával a kapcsolatát: elválaszthatatlanul az élete része, mert neki így kényelmes, és eszébe se jut, hogy mi van, ha a fia mondjuk külföldre költözne pár évre, és nem mehetne vele oda. Biztos van olyan szülő, aki erről hallani sem akar, és nagy balhét csapna, ha ilyen egyáltalán felmerülne. Ott van egy jól megszokott, kényelmes, biztonságosnak tűnő állapot, amit nagyon nem akarna, hogy felboruljon. Ne azt nézzük most, hogy mekkora kegyetlenség megölnie valakinek a saját fiát (mert egyébként tényleg az)! Itt inkább az a lényeg, belegondolt-e már valaha, hogy életének ez a kényelmes része is felboruljon, és készen álljon erre is. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annál a példánál, hogy külföldre megy a fiú pár évre, és a szülő nem mehet vele. A személyekhez, családtagokhoz való túlzott ragaszkodás sem feltétlen jó, tudni kell ezen a területen is rugalmasnak lenni. Értse mindenki jól, nem fényezni akarom az ateisták és a Bibliába belekötni szeretők előtt, hogy mennyire csodálatos dolog, ha valaki megöli a saját fiát! Tekintsünk el a kegyetlen részétől, és nézzük benne a többit! Végül nem kellett feláldoznia Ábrahámnak Izsákot, és ami a legfontosabb: Istennek ez a parancsa biztosan elgondolkoztatta mindkettőjüket. Lehet, apa és fia is szembesült vele, hogy egymáshoz sem szabad túlságosan ragaszkodni, szabadnak kell lenniük mindkettőjüknek arra is, hogy egymás társasága nélkül is teljesek legyenek. Ismét mondom, nem a fiú megölésében látom ennek a megvalósulását, maradhatunk a külföldre költözős példánál is. A lényeg, hogy Isten ki tudja billenteni az embert a megszokott, kényelmes állapotából, és ebből jó származik a végén. Értsük inkább képletesen a fiát feláldozós apa esetét! Lehet, hogy már az a mondat meghozta a hatását Ábrahámnál, hogy "Áldozd fel a fiad!". Lehet, hogy már ennek a mondatnak a hatására rájött, túl sokat jelent neki a fia, és a többi csak "színjáték" volt, hiszen tudhatta, hogy Isten nem akarja, hogy ő bárkit is megöljön. Egyszerűen csak bele kellett gondolnia, hogy a fia nélkül is élet az élet, nem őtőle kéne függenie. Egyszer valaki nagyon elismerően beszélt az apukájáról, szinte istenítette. Ekkor megkérdezte tőle egy bölcs ember: "Mi lenne, ha apukád meghalna?" Ezen aztán nagyon kiakadt az illető, és mindennek elmondta a bölcs embert. Pedig nem mondott ostobaságot. Nyilván nem kell várni más emberek halálát, de tudni kell az életünket úgy berendezni, hogy senki halandótól ne függjünk - ennyi a lényeg.
Pál apostol nevéhez pedig a pálfordulás kapcsolódik: 180 fokos szöget fordult az élete, pont az ellenkezőjét kezdte el Isten beavatkozására tenni, mint előtte! Addig üldözte a keresztényeket, utána ő maga térített keresztény hitre embereket. Isten mindig valami drasztikus meglepetést tartogat az ember számára, és ezt jó értelemben értsük! A mai ember számára is, és ne ijedjen meg senki, nem fog Isten senkivel legyilkoltatni senkit, a gyerekeit pláne nem. Nyilván van olyan része is a "kereszténységnek", ahol nem történik semmi drasztikus, semmi szokatlan, talán ez az ismertebb. Szüksége lenne minden embernek arra, hogy szembenézzen önmagával, átértékelje a kis megszokott, berögzült Konf dolgait, akkor is, ha nem hívő. Hívőknél ez kiegészül azzal, hogy Isten maga kéri ezt az embertől, és arra szólít fel, hogy kövesd Őt, saját magadnak pedig ne tulajdonítsd akkora jelentőséget. Ez megint félreérthető kicsit, itt nem a saját magam elvetéséről van szó, és hogy teljesen zárójelbe tegyem magam, mondjak le minden jóról! Isten azt mondja: kövess engem! - azaz ne magad, ne a saját elképzeléseid, berögzött szokásaid rabja legyél, hanem ezeket tedd a második helyre, és legyél alázatos, legyél kész bármilyen elképzelésedet, életed bármely részét megváltoztatni, ha kell. Ijesztően hangzik, ugye? Kicsit talán az is elsőre. Vagy nagyon. Ezzel a nem hívőket most lehet, nem fogom megnyerni a keresztény hitre. Nem is ez a keresztény hit alapja, hanem valami azért megelőzi, ami nagyon fontos. Nagyon fontos lenne erről is írnom most, de most nem ez a téma.
Lehetne még a gazdag ifjú példázatát is hozni: érezte ez az ifjú, hogy valami még nincs teljesen rendben, de álmában sem tudta volna elképzelni, hogy mi az. Betartotta a parancsolatokat elejétől fogva. Nem gondolt bele magától, eszébe sem jutott volna, hogy a gazdagsága az, ami egy komfortos, kényelmes helyzetben hagyja vesztegelni, Jézus ebből őt ki akarta billenteni, és így szólt hozzá: "Oszd szét a szegények között, amid van!" Ez mint derült égből a villámcsapás hatott a gazdag ifjúra, megszomorodott, mert túl sokat jelentett számára a gazdagsága, a vagyona, egy kényelmes, biztonságosnak tűnő élethelyzetben érezte magát, és ebbe a nyugalmi helyzetbe egyszer csak belepiszkált Jézus. Nem ír a gazdag ifjúról a Biblia ennél többet, nem tudjuk, mi lett végül vele, de feltételezhető, hogy egy ideig még rágódott, próbálta feldolgozni ezt az egészet, hogy félre kéne raknia élete központi helyéről a vagyonát egy kevésbé központi helyre és ezen a területen is rugalmasnak kellene lennie. Feltételezhető, hogy egy idő után túltette magát az első döbbeneten, és felszabadult abból az állóvíz állapotból, amiben volt. Talán szét is osztotta a vagyonát, és ez nagyobb örömöt okozott neki, hogy látja, hogy a nála sokkal rosszabb helyzetben lévő szegények mennyire örülnek ennek. Szembesült azzal, hogy ilyen nyomorult helyzetben is vannak emberek, pont ellentétes helyzetben, mint amiben ő volt. Megtanult velük együtt érezni, és megtalálta a módját, hogy segítsen rajtuk. Nyilván becsületes módon szerezte a vagyonát ez a gazdag ifjú, nem lopással, hiszen, ahogy Jézussal folytatott beszélgetéséből kiderült, a parancsolatokat megtartja. Bizonyára folytatta ezt a becsületes vagyonszerzést, a munkáját, amivel nagy vagyonra tudott szert tenni, sőt Isten talán még inkább megáldotta őt bevétellel, ahogy látta, hogy a gazdag ifjúnak már nem számít annyira a pénz, már nincs annyira a középpontban, és hogy jótékonyan adni tud belőle. Kár lett volna megmaradnia abban a kényelmes állóvíz állapotban, amiben Jézussal való beszélgetése előtt volt: szembesült vele, hogy vannak szegények, akiknek ő segíteni tud, és teljesebb az élete úgy, hogy látja, ahogy a szegényeket boldogabbá teheti. Ezt átélni is nagy élmény, nagy öröm lehet, kár lett volna kihagynia.
Sok példa van arra, hogy a biztonságot nyújtó, jól berögzött dolgaikat feladják az emberek, amikor Isten megszólítja őket, addigi életük megváltozik és valami új kezdődik. Jézus azt mondja, hogy aki követni akarja őt, tagadja meg önmagát. Jézus azt is mondja, hogy aki meg akarja tartani az életét, elveszíti, aki pedig elveszti, megtalálja. Ez pont arra vonatkozik, hogy ami jól megszokott dolgok vannak életünkben, amiken talán soha eszünkbe nem jutott volna változtatni, azok előkerülhetnek. Megszoktad, hogy ott van bátyád, nővéred, apád, anyád, gyermeked vagy házastársad, akire mindig támaszkodhatsz, ott van egy jól kereső állásod, a jól megszokott háztartás, amivel kényelmes életet élhetsz? Jézus azt mondja: "aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet." (Máté 19.29.)
Istennek alapvető szokása olyat kérni az embertől, amire az ember elsőre azt mondja, hogy na ne, ez valami vicc, ezt nem lehet. Isten ki akarja billenteni az embert azokból a korlátokból, amiket természetesnek tart az életében, mert belenevelték gyerekkorától kezdve. Isten ki akarja billenteni az embert abból, amit a társadalomban maga körül tapasztal, az iskolában, munkahelyen, ami az embereknek teljesen természetes, vagy trendi, divat, menő. Ott van például a házasság előtti szex témája, ezt aztán a komolyabb keresztények egy része is kapásból félresöpri, hogy ez mekkora marhaság, ezt nem lehet csinálni, Isten nem kérhet ilyet, mert hogy házasságig nem lehet kibírni, vagy ha mégis, akkor milyen dolog már, ha akkor derül ki, hogy nem is illenek össze. A kényelmes dolgokhoz hozzászokott emberek pofán röhögik a kereszténységet, magát a Bibliát is. És ha házasság után derül ki, hogy nem illünk össze, akkor megáll az élet, elszúrtunk mindent? Nem, még utána is jön a képtelenség, mert Isten kihívások elé állítja az embert, amikből végül sokkal jobbat hoz ki, mint amit az ember elsőre elképzelne. Természetesen mindenki elképzeli a kis kényelmes életét, hogy annyit él szexuális életet, amennyit akar, és majd a házastársával is hanyatt vághatják magunkat a fotelben kényelmesen, hogy semmi kihívás, semmi erőfeszítés ne legyen, és ebbe ne szóljon bele senki. Aztán jön a hiperbrutális szélsőséges irányzata a kereszténységnek, hogy még az önkielégítés sem kedves Isten előtt. Mondják erre az emberek, de hát mi ez??? Ezt aztán végképp képtelenség, lehetetlen betartani!!! És hogy lehet ennyire félreértelmezni a Bibliát? A Biblia azonban sosem azt mondta, hogy helyezd magad kényelembe, és csináld azt, ami neked a legjobb, legkényelmesebb, legélvezetesebb. Mutatja ezt többek között Gedeon, Ábrahám, a gazdag ifjú vagy Pál apostol példája és sok más példa is. A Biblia nem egy kis laza könyv, hogy elolvasgatom és hú de jó, hanem ki akar billenteni a komfortzónából. Ilyenkor természetes, hogy sok ember nagyon felháborodik, kiakad, és zavarában a Bibliát tündérmesének, elavult hülyeségnek állítja be. A hívőkre is sok mindent mondanak. De mondom, nem ez a lényege egyébként a kereszténységnek, még ha fontos is ez. A lényeg ennél fontosabb, talán itt is fontos lenne írnom róla, de mivel nem ez a témája ennek az írásnak, itt erre nem térek ki.
A pszichológiával az a helyzet, hogy egész addig nem tud mit csinálni az emberrel, amíg az ember maga nem ismeri fel, hogy változásra van szüksége, nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Bizony talán még a legjobb pszichológus se biztos, hogy az "ember helyett" meg tudja tenni ezt a felismerést, vagy inkább el tudja juttatni erre a felismerésre. Az önismeret kényes dolog. Kényes dolog szembenézni a Konz dolgainkkal, sokan egyáltalán nem is képesek rá. Valaki éli az életét úgy, hogy már az egész környezete rosszul van tőle, de ő nem veszi észre magát. Őt hiába küldik pszichológushoz, hiába próbálnak vele beszélni (sok esetben, mert azért vannak kivételek is), nem érnek el eredményt. Vagy jön neki valahonnan az a felismerés, vagy nem. Ha nem jön, nem lehet mit tenni, meg is lehet fenyegetni az illetőt, hogy most már fejezze be, amit csinál, mert mindenkinek elege van belőle, attól sem jut előbbre semmi. Kell jönnie egy lökésnek, felismerésnek, rádöbbenésnek. Hogy honnan? Nem tudni. Egyszer csak jön. Vagy nem. Ha hívők vagyunk, hivatkozhatunk arra a bibliai helyre, hogy "mindennek rendelt ideje van". No, persze, még az is lehet, hogy nem a mindenkit bosszantó emberben van a hiba, hanem a többiek ragaszkodnak nagyon valamihez, amihez nem kéne. Hát igen, ez például akkor fordulhat elő, ha különböző nemzetek képviselői kerülnek egy helyre, és az emberek egyik fele így, a másik fele úgy viselkedik és nem tudják felfogni, a másik hogyan csinálhatja így, amikor így nem lehet. Ez a kultúrsokk.
A kultúrsokk kapcsán érintettük a témát: a saját nemzetem. Az ember beleszületik egy nemzetbe, és azt a nemzetet a sajátjának fogja érezni általában (nem mindig, mert valamikor pont fellázad a nemzet hagyományai, szokásai, dolgai ellen). Viszont jelentős részét teszik ki az egyén Konz dolgainak a nemzetisége, a nemzeti tudata. Ragaszkodik azokhoz a szokásokhoz, hogy úgy élje mindennapjait, ahogy azt a nemzetében tapasztalta, úgy viselkedjen a másik emberrel, ahogy a nemzetében tapasztalta, és másoktól is ezt a viselkedést várja el. A nemzeti értékek tisztelete, szeretete is ehhez tartozik. Sértőnek érzi a legtöbb ember, ha mások a nemzetét kritizálják. A saját nemzet szeretete olykor elmehet egészen szélsőséges irányokba, a nemzeti jelképekhez, sőt a nemzet ősi vallásához való erőteljes ragaszkodásba, és ha valaki ezt szóvá teszi, akkor belepiszkál az ember egyéniségébe. Ezekre sokszor éppen ezért erőteljes indulatokkal reagálnak. De valójában talán nem tudják megindokolni, miért olyan nagyon fontosak neki a saját nemzet jelképei és egyéb dolgai. Természetesen a saját nemzetét mindenki meg akarja védeni a kipusztulástól, más kérdés, hogy ehhez bizonyos jelképekhez való erőteljes ragaszkodás (nem a zászlóhoz, hiszen az a nemzet sajátja - bár talán létezhet olyan nemzet, melynek saját zászlaját is át kéne terveznie, mert negatív dolgokat jelképez) miért kell. Na, de nem akarok elmenni politikai irányba. A lényeg, hogy maga a nemzethez való tartozás bizonyos formái, megnyilvánulásai is lehetnek Konz dolgok. Nem mondom, hogy követendő, de talán igazán bátor ember, aki saját nemzetiségét megváltoztatja, mert felismeri, hogy még efelett is van személyes szabadsága. De ismét mondom, ez nem követendő példa, csupán a saját állóvizünk egyfajta megváltoztatásának szempontjából bátor lépésnek tekinthető. Hiszen a Konz dolgok kapcsán az egyik hiányosság az emberekben a bátorság. Ettől függetlenül én megmaradok saját nemzetem mellett, nem óhajtom lecserélni.
Konz dolog lehet még az ember életében a vallás. Nem csak, amit beleneveltek az emberbe, hanem már a nagymamám, ükmamám is református/katolikus/bármilyen más vallású volt, én is az leszek, mert ez hozzám tartozik, és ha bárki is fel meri hozni, hogy mi lenne, ha ezt megváltoztatnánk, akkor arról szó sem lehet. Lehet, hogy teljesen hitetlen az illető, de ha elkezdik feszegetni neki, hogy miért ez a vallása, akkor nagyon felháborodik. Aztán ilyenkor jönnek érvként a katolikusok azzal, hogy ők az ősi vallás és mindenki eretnek, aki nem úgy gondolja, ahogy ők. A protestánsok pedig azzal jönnek, hogy a katolikus nem is vallás, meg kellett reformálni. Valakinek fogalma sincs, miben hisz, illetve nem is hisz semmiben, de olyan menő dolog katolikusnak/reformátusnak/bármilyen más vallásúnak lenni, hogy azzal többnek is érzi magát, ha kimondja magáról, hogy ő milyen vallású. Felveszi a nyakláncot, melyen ott a vallási jelkép, akár kereszt, akár Szűz Mária, és büszkén mutogatja, hogy látod, milyen szép? Én katolikus/református/akármilyen vallású vagyok! És ilyenkor várja az elismerést, hogy óh, igen, tényleg milyen gyönyörű. Ha pedig nem az elismerés jön ilyenkor, hanem a kérdés, hogy minek is ez az egész, akkor jön a hatalmas kiakadás, felháborodás.
Az identitást sokszor a szülők akarják belenevelni gyerekükbe, például mindkét szülő orvos, akkor a gyerekük csakis ezt viheti tovább. Hiszen ott van a saját rendelő, amiben gyerekük már fiatalként is segédkezhet, és később övé is lehet. Jobb esetben nem akarják ezt gyerekükbe belenevelni és beletörődnek, ha a rendelő sorsa más lesz. Gond akkor lesz, amikor középiskolában vagy akár előtte kiderül, hogy nem érdekli a gyereket a biológia, távol áll tőle az orvosi hivatás, inkább a humán dolgokhoz van érzéke és jogász lenne belőle. Ilyenkor az élet hozza a szituációt, amikor fel kell ismerni, hogy a képességeim nem pont olyanok, mint szeretném vagy mint a szüleim szeretnék. Kínkeservesen meg lehet próbálkozni az egyetemre bejutni vagy ott elvégezni pár évet, még nagyobb szenvedéssel az egész egyetemet elvégezni annak ellenére, hogy az a hivatás nem nekem való. Nehéz szembesülni, hogy más hivatást kellene választani. Sokan sajnos még a körülmények adta helyzet ellenére sem képesek felismerni, hogy ki kéne lépni a Konz dolgainkból.
Zákeus kapcsán utaltam rá, hogy Konz dolog az ember életében spontán is kialakulhat, tehát nem feltétlen veleszületett, belenevelt dolog. Lehet például akár egy védekezési mechanizmus is, látva az ember maga körül a világot, és látva, hogy neki mit kéne elérnie, neki mire lenne szüksége, elgondol valamit, és azt elkezdi megvalósítani. Ez nem is feltétlen védekezési mechanizmus, lehet teljesen normális dolog is ez. Itt lehet a hiba az, hogy másokra nincs közben tekintettel az ember, úgy próbálja önmagát megvalósítani, saját boldogulását elősegíteni, mint Zákeus is. De lehet a hiba az is, hogy éppen önmagát felejti ki az ember a dologból. Vagy lehet valóban egy védekezési mechanizmus, lehet sok minden, ami biztonságot nyújt látszólag, de nem visz célba. Lehet, valaki csak látott egy példát másoktól és azt akarja utánozni, miközben a saját élete teljesen más módszert kívánna meg.
A lényeg, az embernek van egy énje, egy egyénisége, ami úgy érzi, elválaszthatatlan része, nem lehet megváltoztatni, nem is kell. Ez az énje, egyénisége azonban nem feltétlen alapból teljesen jó! Valamikor változtatni kell, változtatni kellene rajta, vagy az egyén érdekében, vagy mások érdekében. Vagy, ha hívő szemmel nézzük, azért, mert Isten így akarja. A kérdés, hogy mikor döbben rá az ember, hogy változtatni kéne, hogy neki jobb legyen, vagy másoknak jobb legyen, vagy hogy Isten akarata más, mint amit elsőre gondolt.
Talán nem teljesen erről akartam most írni. A bejegyzés címének első felébe azt írtam, hogy "Amire a (mai) világ nem kíváncsi", és erről a részről még nem is volt szó. Ez aztán végképp a legkényesebb része az egésznek. Mi is a "világ" jelen esetben? Hát úgy általában a világ, az emberek összessége a Földön, vagy legalábbis az a részük, akik közvetve-közvetlenül hatnak ránk, vagy mi hatunk rájuk. Ide lehet érteni egész Európát, Amerikát... És hát ez igazából politika. Abban talán megegyezhetünk, hogy Afrika egyes törzsei ugyan az emberiség részét képezik, de nem különösebben hatnak ránk. Ha Európát, Amerikát vesszük, megfigyelhetünk különböző folyamatokat a társadalomban, és úgy tűnik, az önismeret, a magunkkal való szembenézés, a hibáinkkal való szembenézés nem igazán divatos manapság. Sőt, inkább csak teljesedjen ki az ember úgy, ahogy tud, mindenféle önkontroll nélkül. Fogadjunk el mindent, mindenkit, mindenestül és ne akadályozzunk senkit, semmiben, hogy kibontakozhasson, ne bélyegezzünk meg senkit semmivel saját értékítéletünk alapján! Mondhatni, ez is tekinthető lenne a saját Konz dolgaink felülbírálásának, hogy más emberek, és mindenféle más ember mindenféle dolgát, mindenféle szokását, mindenféle tulajdonságát, mindenféle viselkedését minden kritika nélkül fogadjuk el - mégsem az. Miért? Mert csak azt sugallja, hogy te nem vagy jó, ha nem fogadod el a másikat, legyen akármilyen is ő. Hiszen senkire nem lehet ráerőltetni, milyennek kellene lennie, kiket kelljen elfogadnia. Ezt legfeljebb Isten tudhatja kimunkálni az emberekben, a hívőkben, ha már Zákeusnál ekkora eredményt ért el. Mégis, mi a baj a toleranciával? Az, hogy nem tanít önismeretre, hogy az emberek bírálják felül a Konz dolgaikat. Nem tanít arra, hogy nézz szembe magaddal, akkor is, ha nehéz. Valóban nehéz. Valóban nem esik senkinek sem az ölébe az önismeret. És ki is felejtik a világból, így még kisebb esély lehet rá, hogy valakinél megvalósuljon. Ne adj' Isten annak nyitni utat, hogy Isten maga változtasson meg embereket, ahogy Zákeussal is tette - nem, az nem kell, Isten nem is létezik, csak egy mese, nem hiszünk benne! Persze, érthető, hogy az embernek nagyon nehéz szembenéznie magával, fájdalmas sokszor, vagy még rosszabb, pedig egy felszabadító úton indítaná el ez az embert. De már egyre inkább ki is zárja a lehetőségét is a mai világ, hogy valaki erre eljusson. Filmeket még készítenek, jókat is, könyveket is írnak, ahol villámcsapásként azonosulhat a néző, olvasó valamelyik szereplővel, és ez előmozdíthat nála valami változást. De lassan azt is meg fogják mondani, milyen filmeket és milyen könyveket szabad írni, nehogy valaki magára ismerjen és önismerete egy lökést kapjon. Azt nem szabad! Sajnos tömegével nem jutnak az emberek önismeretre, tömegével haladnak abba az irányba, ami épp jól esik nekik, csak épp nem vezet sehova. Ideig-óráig még jó neki, ha ráerőlteti magát a világra ez a sok minden, de ez egy káoszhoz vezet. Az ember beleszületik valamibe, ebből azt bírál felül, amit akar, azt visz belőle tovább, ami neki jól esik, ami neki kényelmes, és a világ is erre biztat. Hova vezethet ez? Káoszba...
Eredetileg nem gondoltam, hogy erről fogok írni. Ma délután egy internetes fórumon tett fel valaki egy pszichológiai jellegű kérdés, arra válaszoltam, és eredetileg azt a válaszomat akartam volna csak ide bemásolni, egy kis kommenttel kiegészítve. Ez teljesen elmaradt.
