Az első megrázkódtatás még akkor ért, amikor jópár éve Olaszországban voltam tanulmányi ösztöndíjjal. Miután megtudtam, hol van az egyetemen a könyvtár, rögtön be is mentem a könyvek közé nézelődni, tudásszomjamat csillapítani. Azonban örömöm nem tartott sokáig, mert egy kevésbé intellektuális kinézetű arc megjelent, és valami érthetetlen dialektusban eréjesen felhívta a figyelmem arra, hogy oda nem szabad bemenni. Ezen azóta se tudtam túltenni magam, mármint nem a lelki traumán, hanem a tényen: a könyvtár ott egy olyan helyiség, ahova tanulóknak nem szabad bemenni, nem nézegethetnek, lapozgathatnak ott. Pedig milyen sokszor is volt anno, hogy üres óráinkban bementünk a könyvtárba az egyetemen és ott lapozgattuk a könyveket.
Idővel fel lettem homályosítva, hogy itt teljesen másképp működnek a dolgok: számítógépes adatbázisban lehet csak keresgélni könyveket. Bár meg lehet adni kulcsszavakat és elméletileg így rá lehet bukkanni azokra a könyvekre, amiket valójában keresünk, de... más ez, mint amikor az ember a könyvtár polcairól vesz le könyveket, olvas beléjük és talál bennünk érdekes dolgokat, még olyan könyvekben is, amiket a legtutibb adatbázis sem dobna ki a legprecizebben megadott kulcsszavakra sem. A polcon lévő könyveken végignézve olykor akaratlanul is beleolvas az ember egy-egy olyan könyvbe, ami nem kell kutatómunkájához, és találhat bennük olyan információkat, amiket mégis hasznosítani tud, hiszen minden mindennel összefügg. Eleve az, hogy rengeteg könyv címét látja maga előtt az ember a polcon, széles körű asszociációkat indíthat el egy valamirevaló kutatóban és agyacskáját kicsit használva újabb összefüggéseken kezdhet el gondolkozni a kutatott területével kapcsolatban is. Tegyük fel, valaki nyelvészeti témájú könyveket keres. Mit tud tenni a mai Olaszországban? Az adatbázisba beír néhány kulcsszót és a gép eldönti, mely könyveknek veheti hasznát. Mit tudna tenni az ember egy kevésbé fejlett országban? Bemegy a könyvtárba és maga dönti el, a teljes választékot maga előtt látva, hogy mit akar felhasználni. Még irodalomelméleti, történeti, földrajzi témájú könyvekbe is belelapozhat, ha azok útjába kerülnek, és pont azokból is meríthet nagyszerű ötletet kutatásához. (Merthogy egy jobb nyelvészeti könyvtárban ilyenek is akadnak, hiszen a nyelvészetnek is több területe van.)
De ennek úgy látszik, vége. A tanuló már csak azzal kénytelen beérni, amit az előadásokon mondanak neki és azokat a könyveket kell csak olvasnia, amiket a tanárai a vizsgára való felkészüléshez kötelezővé tesznek vagy ajánlanak. Szomorúan tapasztaltam Olaszországban, hogy az általam felfedezett "könyvtáron" kívül más "könyvtárak" is vannak az egyetemen, amikbe csak akkor lehet egy "fegyveres őr" (értsd: könyvtáros) kíséretében bemenni fél percre, ha éppen ott található meg az a könyv, amit a csodálatos számítógép megtalált. Pedig mennyi csemege lehet egy ilyen könyvtárban valakinek, akit érdekel a tudomány... de minek? És még én éreztem magam kellemetlenül, amikor csak utólag vettem észre, hogy a számítógép által kidobott listán még egy könyv szerepel, ami abban a könyvtárban található meg, ahonnan éppen kijöttem, és miattam kellett szegény könyvtárosnak visszamennie az egyhagyatott, sötét helyre a könyvért. Kétszer is megtettük kettesben egy lifttel az utat abba a sötét, elhagyatott helyiségbe, ahol sok-sok polcon sorakoznak a könyvek - hacsak a moly (nem a könyvmoly) meg nem ette őket azóta.
Szóval változnak az idők. Lehet, lassan már nem lehet a könyvtárakba bemenni, hanem egy olyan "fegyveres őrnek" kell elmondani igényeinket, akinek egyébként nem sok lövése van a tudományhoz, de úgy őrzi a könyveket a könyvtárba betévedőktől, mint a nácik hazájukat a máshonnan érkezőktől. Olaszországban töltött időm alatt volt szerencsém megbizonyosodni arról, hogy a fegyveres őr a mediterrán temperamentumosságával milyen nagy ívben tojik az egészre és mennyire nem ért az egészhez. Bizonyára egy olyan diákot tettek oda őrnek, aki szabadidejének nagy részét nem a könyvek között, hanem buliban tölti. Ráadásul a személyimet is el merte kérni, amikor egy könyvet elvittem fénymásolni - holott nem vagyok köteles odaadni hétköznapi bulizós embereknek a személyimet, csak rendőröknek. Itt azért már kicsit kivertem a balhét, mondtam neki, csak rendőr kérheti el a személyit. Erre ő lett nagyon pipa, hogy ő segít nekem, ahol tud, na jól van, én meg ezt mondom. Ja, és a másik: volt egy-két könyv, amit a számítógép ugyan kidobott, de a megadott (az említett bulizós őrrel védett) könyvtárban nem volt meg. Azt mondta, ellopták... de hogyan lophatták el, amikor ilyen gondosan őrzik őket... rejtély...

Az elmúlt hét szomorú tapasztalata volt, hogy hazánkban is hasonló könyvtárba tévedtem egy egyetemen. Egy német tanszék könyvtára volt ez, ahol többször is megfordultam a héten, de mindegyik alkalommal egy okoskodó fegyveres őrbe botlottam, aki tudni akarta, hogy mit keresek ott és úgy gondolta, ő jobban tudja, mint én, hogy mire van szükségem. Első megjegyzése az volt, hogy minden könyvtárban először letesszük a táskánkat az előtérben. Óh, hát hogyhogy nem jutott ez nekem eszembe... Azzal a céllal mentem be, hogy körülnézek a német nyelvű országok földrajzával foglalkozó könyvek között. Bár egy konkrét könyvet kerestem, de inkább körülnézés, lapozgatás céljával mentem be. Amikor az őr nekem szegezte a kérdést, hogy mit keresek, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Hirtelen megpróbáltam körülírni neki, mi az a konkrét könyv, amit keresek, de azonnal közölte, hogy ebben bizony nem tud segíteni, ha még a címét sem tudom. Mutatott egy polcot, ahol a témával foglalkozó könyvek voltak, de neki hirtelen menni kellett valahova (bár a könyvtár nyitvatartási ideje még messze nem járt le) és kénytelen voltam elhagyni a könyvtárat. Na, ide se fogok beülni olvasgatni üres óráimban, gondoltam.
Másnap a német melléknév ragozási táblázatára lett volna szükségem, gondoltam, a könyvtárban egy könyvben utánanézek annak, amire nem emlékszem pontosan fejből. Az őr megint jött és elkezdett sápítozni, hogy ha nem adom meg a könyv pontos szerzőjét és címét, nem nagyon tud segíteni. Hirtelen az került kilátásba, hogy a német tanszék könyvtárában nincs egy szál német leíró nyelvtan sem és nincs egy szál olyan könyv sem, amiben a német melléknévragozási táblázat benne van. De nagy nehezen odaengedett egy polchoz (ami alapból talán kulcsra van zárva), ahol szinte azonnal megtaláltam azt, ami engem érdekel és végül ki tudtam egészíteni füzetemben a táblázatomat. Még mielőtt elhagytam volna a könyvtárat, kedvesen közölték velem, hogy ha esetleg nincs meg ott az a könyv, amit keresek, akkor könyvtárközi kölcsönzéssel vagy egy másik könyvtárban hozzá lehet jutni, bár a könyvtárközi kölcsönzés némi pénzbe kerül. Nem akartam erre mondani, hogy kit érdekel, ezt én is tudom, nem nehezen hozzáférhető könyvet keresek, csak szeretnék egy német tanszék könyvtárában egy átlagos német nyelvtanban utánanézni a melléknévragozásnak, akkor is, ha ez a szándékom megdöbentő. Hát, lehet, csak én vagyok naív, amiért nem konkrét könyvet keresek, hanem azért megyek be a német tanszéken a könyvtárba, mert egy bármilyen német nyelvtanból szeretném megnézni a melléknévragozást. Igaz, aki német szakra jár, az ezt már kell, hogy tudja, de attól még előfordulhat, hogy az ember utána akar ennek nézni valamiért. Igaz, számomra érdekesnek tűnő, nyelvtörténettel foglalkozó könyvek láttán meg azt mondták, ezeket úgyis csak a tanárok szokták néha kivinni. És ahol ennyire megmondják az embernek, mit, meddig, hogyan, ott már nem szívesen vesz le a polcról könyvet, hogy ott olvasgassa, még strébernek, valami furcsa szerzetnek fogják nézni.
Pár nap múlva újra ebbe a könyvtárba vezetett az utam. Az egyik kurzushoz kell egy könyv, amit majd meg fogok kapni, de gondoltam, addig is lefénymásolom az elejét, hogy legyen miből dolgoznom. Ahogy mondtam az őrnek, hogy milyen könyvre lenne szükségem, rögtön sugárzott róla, hogy ez megint olyan eset lesz, amiben nem fog tudni segíteni - német címe van ugyanis a könyvnek, ő pedig nem tud németül, a német tanszék könyvtárában a könyvtáros. Kicsit jobban behatároltam, milyen tudományterülettel foglalkozik a könyv, így már azért előkerült. Ez a könyv maga is egy fénymásolat volt és nem úszhattam meg a jótanácsokat, hogy mit fénymásoljak belőle. Viszont hiába tanácsolták nekem a tartalomjegyzék fénymásolását, azt csak azért sem fénymásoltam le, mert arra nincs szükségem. A szükséges lapokat elvittem pár percre, persze a személyi igazolványt itt is ott kellett hagyni. Igaz, diák vagyok és többször megfordulok arrafelé, de mégsem bíznak bennem, hogy a lapokat visszahozom. (Az pedig furcsa igény lenne, hogy a könyvtárban fénymásoló is legyen, erre nyílván nincs pénz, de a könyvek őrzését simán meg tudják oldalni.)
Kedves volt a könyvtáros mindig, talán nem tehet róla, hogy azt mondták neki, gondosan őrizni kell a könyveket a tanulók elől. Próbált segíteni lehetőségeihez képest, bár egy régebbi típusú könyvtárban (és Magyarországon csak ilyen fajta könyvtárakban jártam eddig, igaz, ez még csak a harmadik egyetem, melynek a tanszéki könyvtárában megfordulok) saját magam könnyebben és gyorsabban meg tudtam volna találni és le tudtam volna másolni magamnak azt, amit akartam, mint a könyvtáros segítségével, mindahányszor ott megfordultam. Nem kellene a könyvtárba betévedőket fogyatékosnak nézni, az esetek 90%-ában konkrét céllal megy ilyen helyre az ember és magától meg is tudja találni azt, amire szüksége van. Ha mégsem, még mindig ott van a könyvtáros, akihez fordulni lehet segítségért.
Nem elhanyagolandó az sem, hogy a könyvtár előterében senki nem őrzi a táskákat, kabátokat, és ha többen vannak a könyvtárban, feltűnés nélkül bárki le tud lépni más táskájával is. Ruhatár az egyetemen nincs... nem igazán kiforrott ez az egész rendszer, ami pár évtizeddel vagy pár évvel ezelőtt még nagyszerűen működött mindenhol. Mégis, engem oktatnak ki, hogy minden könyvtárban először a táskát szokás letenni az előtérben - ez azért is felesleges, mert a könyvtárba betévedők olyan alapos megfigyelés alatt állnak és úgy kifaggatják őket arról, hogy mit keresnek ott, hogy senkinek nem lenne esélye lelépni egy könyvvel. Különben is, vége már azoknak az időknek, amikor valaki könyvet akarhatna lopni, hiszen egyre kevésbé érdekli az embereket a tudomány. A mai társadalomban sokkal nagyobb az esélye, hogy valakinek a táskáját lopják el, mint hogy egy könyvvel kislisszoljanak a könyvtárból - mégis, a könyveket nagyon őrzik, a táskákat pedig egyáltalán nem.
Ja, hogy ez kutatókönyvtár, és én vagyok naív, amiért nem szerzőkben és címekben tudok gondolkodni? A kérdés, kiknek az igényeit elégíti ki egy ilyen könyvtár. A tanárokét-e, akik egyébként is adjunktusok, docensek és nagyon jól tudják, mit hol kell keresniük, vagy a tanulókét-e, akik közül már túl okosnak számít az, aki egy ilyen könyvtárban a könyv szerzője és címe ismeretének hiányában is meg tudná találni azt, amire szüksége van? A tanszékeken a könyvtárak nem inkább a tanulók igényeit kéne, hogy kielégítsék, akik üres óráikban be is ülhetnének oda lapozgatni? Rejtély.

* Utólag írom hozzá ezt a bekezdést: azóta is megfordultam párszor az említett könyvtárban. Szeptember óta már több évfolyamtársamban is csak az maradt meg, hogy ez az a hely, ahol a táskát mindig letetetik az emberrel. Igen magasak az elvárások azokkal szemben, akik a könyvtárba bemennek, de a könyvtárnak saját magával szemben semmilyen elvárása nincs. Részletezném: 1. kiderült, dél körül a hét két napján el kell mennie a könyvtárosnak kb. negyed órára, erre az időre be kell zárni a könyvtárat, de a nyitva tartásban ez nem szerepel! Az van kiírva az ajtóra, hogy 8-tól 14 óráig nyitva. 2. Vannak alapszabályok, miszerint a könyvtárban illik csöndben lenni. A könyvtáros erre volt már, hogy felhívta az ott tartózkodók figyelmét, bár rajta kívül senkit nem zavartak, mert csak ők voltak bent. De a könyvtáros megteheti, hogy kimegy a könyvtárból és bent hagyja mobiltelefonját, ami naná, hogy megszólal akkor, amikor többen is dolgoznak (dolgoznának) a könyvtárban. 3. Szűkösek a lehetőségek. Nincs a könyvtárban számítógép, így nincs lehetőség arra, hogy egy könyvből dolgozva írja az ember pl. a szakdolgozatát, ez elég súlyos hiányosság. Ez nem volna akkora baj, ha a könyveket ki lehetne vinni, de a legtöbb könyvet nem lehet kivinni. Szerencsére fénymásolásra odaadnak könyveket, de itt is lehet, hogy korlátokba ütközünk. Ugyanis a múltkor elkértem egy könyvet fénymásolni, és lehet, nem is lett volna szabad a könyvtárosnak odaadnia nekem azt a könyvet, mert nagyon vastag és a fénymásolás kárt tehet benne. De szó nélkül odaadta. De mi van, ha tényleg nem lehet amúgy kivinni és tényleg csak azért kaptam meg a könyvet, mert pl. jó fejnek tart a könyvtáros? Ebben az esetben se számítógép a könyvtárban, se fénymásolni nem lehet a könyvet - hacsak nem akar az ember órákig ott kézzel másolni, nincs más lehetőség. Összességében is súlyos korlátokba botlik az ember, ha fel akar használni egy könyvet a szakdolgozat megírásához. *

Nem tudom, valami EU-s találmány-e ez, hogy a könyvtárakat elzárják a tanulók elől, de elég szomorú. Ez egyenes út ahhoz, hogy az emberek, elsősorban az egyetemisták elbutuljanak. Ugyanakkor az említett egyetemen azért maradt el egy napon az oktatás, mert egy olyan rendezvény volt, ami csak arra jó (egy tanuló szavai szerint), hogy jól leigyák ott magukat. Erre van kapacitás, igénytelen diszkózenéket bömböltetni a hangszórókból egy napon át, miközben az egyetemisták leihatják magukat, mindezt tanítás helyett. Ezeknek a zenéknek egyéb káros hatásairól most nem is írnék (nem, nem arra gondolok, hogy a fülre, a hallásra rossz hatással van). Lassan oda jutunk, hogy aki azért megy egyetemre, mert szeretne kicsit több tudáshoz jutni, azt kinézik. Egyre lejjebb süllyed ez a világ. És furcsa, hogy az egyetem vezetőségéből ez senkinek nem tűnik fel.  (Azt nem is említem, hogy a gólyatáborok sem azt a nemes célt szolgálják, hogy a tudományhoz kicsit közelebb kerüljön az ember.) Ebbe a képbe teljesen beleillik az, hogy azt a tudományosan erősen vitatható nézetet tanítják általános iskolában is, hogy a majommal közös őstől származunk. (Sok tudományterület nem tud minden általa kutatott kérdésre biztos választ adni, amit be is látnak, de valamiért az evolúcióval kapcsolatos kétségeket nem látják be! Belátják a nyelvtudományban is, hogy a nyelvek történetével kapcsolatban nem tudnak mindent kielégítően megmagyarázni, de biológiaórákon az evolúció elméletével kapcsolatos hiányosságokat meg sem említik, tényként kezelik azt, ami valójában csak egy elmélet!) Valóban, egy ilyen élőlényhez válik az ember egyre inkább hasonlóvá, effelé tereli a társadalom a benne élőket. Szinte félelmetes, ahogy a társadalomban szétnézünk, egymástól függetlenül több dologban is megtalálhatjuk azt a láthatatlan erőt, ami az elállatiasodás felé tereli a tudatlan embereket. Itt most csak a tudomány területét érintettem, de félelmetes lenne, ha a társadalom egyéb jelenségei között is kicsit szétnéznénk. Ma már teljesen természetesek olyan jelenségek, amik régebben mindenki számára botrányt, megdöbbenést jelentettek volna.