HTML

Czimby gondolatai, véleményei

Időnként képtelen vagyok magamban tartani a tudományosság látszatát keltő, filozofikus kérdéseimet. Gondoltam, nyitok nekik egy blogot. A világban történő dolgokkal kapcsolatban is akad időnként megosztanivalóm, akkor már ezekről is írok ebben a blogban.

Friss topikok

Linkblog

A pedagógia csődje, mélypontjának a mélypontja

2020.09.22. 22:48 Czimby

Nem olyan régen megtudtam két egykori tanáromról, hogy munkájukért kitüntetésben részesültek. Kevés olyan szituációt tudnék elképzelni, amikor még inkább csak a fejemet fognám, hogy ez most micsoda. Ugyanis éppen ez a két tanárom volt számomra teljesen értékelhetetlen, a pedagógia abszolút mélypontja az egész általános iskolai és középiskolai tanulmányaim során. Miért is? Mert egyikük gyakorlatilag semmit semmit sem tanított az évek alatt, de szó szerint semmit. Valahogy elvoltunk órán, én se tudom már pontosan, mit is csináltunk. Olyan is volt, hogy kétszer leadta teljesen ugyanazt az anyagot, bár ez "leadásnak" nem volt nevezhető, mert valami filmet tett be, amit óra alatt megnéztünk - kétszer is. Fogalma sem volt arról, mit csináltunk, csinálunk az órákon. Ő még a látszatját is alig-alig próbálta fenntartani annak, mintha valami órafélét tartanánk. Valami számonkérés volt azért, de az is olyasmi volt, amire nem is nagyon próbált felkészíteni minket, tehát számon kérte rajtunk azt, amit mi valahogy vagy össze tudtunk szedni magunktól, vagy nem. Viszont a "tanár" tanórákon kívül olyan kirobbanóan fantasztikus dolgokkal foglalkozott, hogy az iskolának muszáj volt kitüntetnie. Hogy a nevetség tárgya volt maga a tanár az egész iskola számára azért, amit művel órákon, az senkit nem érdekelt.

A másik tanárban az volt a jó, hogy nagyon sokszor órára be se jött. Hihetetlen, de van ilyen, ebben egyedül volt az összes tanár között, akit valaha ismertem. (Nyilván van olyan, hogy betegség vagy valami más miatt nem megy be az iskolába, amiről az igazgató is tud. Viszont ő ott volt az iskolában, csak az óráira általában be se ment, és soha nem hallottam arról, hogy ennek valami indoka lenne.) Elismerem, az évek alatt tényleg volt olyan időszak, amikor így vagy úgy, de oktatott minket, ez elég rövid időszak volt. De mit ne mondjak, nem sorolnám ez alapján az időszaka alapján sem a kiemelkedő pedagógusok közé.

Nyilván vannak jó és rossz tanárok. Vannak, akik irreálisan osztályoznak, rosszul magyaráznak, és elege van belőle az összes tanulónak, de az ilyen tanár legalább csinál valamit, próbálja oktatni a tárgyat. Van olyan tanár, aki önéletrajzi elemeibe avatja be a tanulókat, ez sokszor még szórakoztató, érdekes is lehet. Van olyan tanár, aki teljesen másról beszél az órán, mint a tantárgya, és olyan, aki például illemtan órákat tart a tantárgya helyett. Olyan is van, aki egyáltalán nem szigorú, de leadja az anyagot és számon is kér azért valamit. Olyan is van, aki nagyon szigorú. Tehát sokféle tanár van, aki így vagy úgy, de csinál valamit órán. De az említett két tanár gyakorlatilag még órán sem csinált semmit. Úgy elvolt valahogy. És őket kitüntették. Sem tantárgyat, sem nevet nem írok. Bár szólásszabadság van, véleményszabadság van. Nem szidom ezeket a tanárokat, nem kívánok rosszat nekik. Egyszerűen csak az oktatás és a pedagógia legnagyobb mélypontjának tartom, hogy őket kitüntették, mint tanárokat.

Milyen volt ehhez a két tanárhoz a viszonyom, illetve az ő viszonyuk énhozzám? Az egyikük határozottan gyengébb képességűnek könyvelt el engem, néha sugárzott is belőle a megvetés. A másikuk talán átlagos képességűnek gondolhatott, vagy talán átlag alattinak, igazából nem tudom, csak sejtem. Az tény, hogy mindkét területen, amit ők oktattak, értem el sikereket, amit nem mindenki ér el, erről ezek a "tanárok" semmit nem tudnak. Bokros teendőik miatt nem is lett volna kapacitásuk valószínűleg odafigyelni a tanulókra, megismerni őket jobban. Hiszen valami nagyon bokros teendőik lehettek, ami miatt nem volt kapacitásuk tanítani. És kitüntették őket, mint tanárokat. Nem neheztelek rájuk, bár jogosan tehetném is, hiszen az iskola feladata is lenne felismerni a tehetséget, képességeket, és fejleszteni azokat, és kihozni mindenkiből, amit lehet, illetve elindítani, segíteni ebbe az irányba valamilyen módon. Nincs bennem harag, nincs bennem neheztelés, egyszerűen csak ledöbbentem, hogy őket kellett kitüntetni.

Nyilván én is láthatom rosszul a dolgokat, lehetek elfogult. Mióta kijártam azt az iskolát, eltelt pár évtized, és így látom a dolgot, ahogy most leírtam, és ugyanígy láttam volna ezt diákkoromban is.

Csődben van az iskolarendszer és a pedagógia. Már az se számít, hogy a tanár hogyan tanít, tanít-e, beballag-e órára. Weöres Sándor versében a tanulókra gondol, de úgy látszik, lehetne a tanárokra is értelmezni ezt:

Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
még jutalmat is kapott,
így hát egy se ment oda,
meg is szűnt az iskola.

Szólj hozzá!

A természetben a lassú mozgás megtréfálja az embert

2020.01.10. 01:02 Czimby

Vannak a természetben olyan jelenségek, amiket emberileg, eszközök nélkül nem tudunk megfigyelni. Amikor besötétedik, nem tudjuk megmondani, mikor volt az, amikor még nem volt annyira sötét, és mikor, amikor már annyira sötét volt, hogy a villanyt fel kell kapcsolni. Fokozatos az átmenet, és ember nem tudja az érzékszerveivel tetten érni magát a pillanatot, mert nem is pillanatról van szó, hanem fokozatosságról. Nincs kategorikus határ, hogy pl. 18 óra 10 percig világos volt, és onnan kezdve sötét van.

A felhőkkel ugyanez a helyzet. Látszólag egy helyben vannak. Ha egy darabig nézzük az eget, akkor is úgy tűnik, hogy nem mozognak. De ha több perccel korábbi állapottal hasonlítjuk össze, ami most van, akkor láthatjuk, hogy a felhők megváltoztatták helyüket és alakjukat is.

Az emberi érzékelés nem alkalmas arra, hogy tetten érje ezeket a változásokat. Úgy történnek dolgok, hogy észre se vesszük, csak idővel feltűnik, hogy valami más, mint korábban volt.
A besötétedésen és a felhők mozgásán kívül is még biztos sok ilyen dolog van.

Szólj hozzá!

Amire a (mai) világ nem kíváncsi: Önismeret, önmagunkkal szembenézés

2018.04.28. 21:39 Czimby

Hitélettel foglalkozó (Nameless nevű) blogomban vettem elő időnként ezt a témát. Mindig érdekelt a pszichológia, hogy mi lehet az emberek viselkedésének a hátterében. Ezt lehet a hitélettől elválasztva is tárgyalni, és azzal szorosan összekapcsolva is.

Minden egyén beleszületik valamilyen környezetbe, minden ember felnő valamilyen környezetben. Mivel csak ezt látja, tapasztalja kicsiként, gyerekként, nincs összehasonlítási alapja, úgy gondolja, ez a tuti, ez a természetes, így kell lennie, és teljesen beleivódik az, ahogy bánnak vele, ahogy nevelik, amire tanítják, stb. Aztán amikor felnő, egy részével ennek szembefordul, másik részével nem. Van, amire rájön, hogy nem csak úgy lehet, ahogy a szülei csinálták, hanem máshogy is. Van, amire meg nem jön rá, hogy máshogy is lehetne, mert beleivódott, azt érzi természetesnek, és ha mindenki arról beszél is neki, hogy az nem úgy van, nem érti őket. Nem tudom, a pszichológia használ-e valami frappáns elnevezéseket ezekre a dolgokra, amiket most körülírtam. Amikkel szembe fordul az ember, amikről úgy gondolja, hogy ő másképp akarja csinálni, mint ahogy azt világ életében látta, nevezzük a rebellisztikus dolgoknak, míg azokat a dolgokat, melyek annyira tudat alatt épültek bele az emberbe, hogy eszébe sem lenne megváltoztatni, sőt felháborodna, tiltakozna, nagyon mérges lenne, ha valaki feszegetné ezeket, nevezzük konzervativisztikus dolgoknak. Ezek csúnya, idegen szavak, de jobb nem jut eszembe. Rövidítve legyenek mondjuk R vagy K, ill. Reb vagy Konz.

Aztán ahogy az ember élete során egyre több mindent lát, idővel valószínű rájön, hogy a Konz dolgai esetleg lehetnének másképp is, vagy el is gondolkozik ezen, vagy nem. Talán a Konz dolgai helyességét az ember nem is igazán tudja megindokolni, mégis ragaszkodik hozzájuk. Hiszen lényegében a személyiségéhez, egyéniségéhez tartozik, amit pedig nem változtat meg csak úgy az ember.

Az ember kerülhet ilyen vagy olyan okokból életében olyan helyzetekbe, hogy a Konz részébe "belepiszkáljanak". Szembesülhet azzal, hogy több ember is szóvá teszi neki, hogy ezt és ezt miért így csinálja, amikor nem így kellene. Vagy saját maga rájön, hogy nem tud úgy kibontakozni, ahogy szeretne, mert valami, amit nem tud megfogalmazni, fogságban tartja. Vagy csak valamiért jön egy felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, hogy ezt így csináltam, nem így kéne ezentúl. Vagy még sok minden lehet. Egyes hívőknél ez kiegészül vallási megtapasztaláshoz köthető (sic!) felismeréssel, ilyenkor azt mondják, Isten rádöbbentette valamire. Ez lehet akár megtérés is, akár egy konkrét szokásból történő megtérés, például Zákeus a vámszedő egyszer csak rájött, állandóan lehúzta eddig anyagilag az embereket (anélkül, hogy bárki mondta volna neki, hogy hé, állj!), erre rádöbbent, elindult a megváltozás útján. Persze nem is biztos, hogy Zákeust ebbe nevelték bele, hogy mindig mindenkiből húzzon anyagi hasznot, talán csak egyszer jött egy ilyen gondolata, hogy így kellene élnie, bele se gondolt nagyon, hogy ez mennyire jó vagy nem jó, és így kezdett élni, ez is majdnem olyasmi, mint Konz. Zákeusnak a vallásos megtapasztalása (sic!), megtérése eléggé hatásos volt. Sok embert győzködhetnénk, győzködhetné őket mindenki, hogy változtass már meg bizonyos dolgokat az életedben, mert ártasz vele másoknak, esetleg magadnak ártasz vele, nem akarná megérteni, nem akarná elfogadni. Talán azt mondaná, hogy de hiszen más is ezt csinálja, meg neki is kell valami, ami örömet okoz, vagy egyéb szavakkal utasítaná vissza a kritikát. Aztán lehet, tényleg zátonyra fut valakinek az élete és rájön, hogy itt valamit változtatni kéne. Vagy olvas egy könyvet, megnéz egy filmet, ahol azonosul az egyik szereplővel, és rájön, hogy az ő életében is oda vezetne ez az egész, ahova annál a szereplőnél vezetett. Vagy találkozik valakivel, aki beszámol neki, hogy ilyen és ilyen problémája volt, így és így változtatott rajta, és ekkor gondolkozik el, hogy de hiszen nekem is ugyanaz a problémám, nekem is korlátok között telik az életem, nekem is változtatnom kellene.

Mondjuk azt, hogy minden embernek van egy állóvíz az életében, ahol se előre, se hátra. Vagy legalábbis minden embernek volt, kisebb vagy nagyobb. Ebből nem akar, nem tud, nem mer kilépni, vagy eszébe se jut, hogy ki lehetne lépni belőle. Egész addig, amíg valami nem történik. A vallás (sic!) témánál maradva, Istennek nagyon tetszett mindig is, hogy ne olyan dologra hívja el az embereket, ami hú de jól megy nekik, hanem valami olyan irányba vigye őket, amerre eszük ágába se jutott volna soha se kilépni. Például, olyan jó történeteket tud valaki írni, és azt mondja, akkor legyek író, keressek egy kiadót, stb. Isten pedig nem ezt akarja, hanem mondjuk olyan helyre akarja vezetni, ahol egészen mást kell tennie, például 1000 ember előtt beszélnie. Persze ezt az ötletet simán félresöpri az ember, hogy hát ezt aztán biztos nem nekem kellene csinálnom. És később kiderül, hogy ha mégis ezt csinálja, akkor sokkal jobban is érzi magát. Hívőknél jobb esetben ott van már belül a készség arra, hogy BÁRMIT felülbíráljanak saját lelkük mélyén, saját életükben. Ezt alázatnak nevezik. Szorosan kapcsolódik a pszichológiához, hogy a hívő ember saját határait felszabadítja arra, amire magától soha nem gondolt volna. És hát persze ki más tudna ebben leginkább segíteni, mint az élő Isten, aki maga tudja, mire hívta el az egyént. És ha megvan a személyes kapcsolat Istennel, onnan már túl nagy gond nem lehet elvileg. Az alázat tanítja meg az embert arra, hogy ne lázadozzon olyan dolog ellen, ami ellen valójában nem kell, mert nem lesz tőle jobb, míg más dolgokat változtasson meg, lépjen ki az állóvíz állapotból.
Isten igencsak nagymestere annak, hogy az embert kizökkentse a magába tespedt, semmi dolgom nincs féle állóvíz állapotból. De most nem arra gondolok, hogy valaki elmegy minden vasárnap templomba, meghallgatja a prédikációt és hazamegy és minden megy ugyanúgy tovább. Isten igencsak radikálisan kibillentette az embereket a komfortzónájukból, kis kényelmes állapotukból. Gedeon, kis hétköznapi egyszerű ember, nem éppen bátorsággal tele, egyszer csak azt az utasítást kapta Istentől, hogy vezesse ki a népet. Vagy, amikor azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel Izsákot. Most egy pillanatra ne azt nézzük, hogy ez mennyire brutális, kegyetlen parancs, hanem másik oldaláról vizsgáljuk meg! Az ember kényelmesen belehelyezkedik az állóvíz állapotba: ott van egy apa, jól megvan a fiával, és eszébe se jutna, hogy átértékelje, átgondolja a fiával a kapcsolatát: elválaszthatatlanul az élete része, mert neki így kényelmes, és eszébe se jut, hogy mi van, ha a fia mondjuk külföldre költözne pár évre, és nem mehetne vele oda. Biztos van olyan szülő, aki erről hallani sem akar, és nagy balhét csapna, ha ilyen egyáltalán felmerülne. Ott van egy jól megszokott, kényelmes, biztonságosnak tűnő állapot, amit nagyon nem akarna, hogy felboruljon. Ne azt nézzük most, hogy mekkora kegyetlenség megölnie valakinek a saját fiát (mert egyébként tényleg az)! Itt inkább az a lényeg, belegondolt-e már valaha, hogy életének ez a kényelmes része is felboruljon, és készen álljon erre is. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annál a példánál, hogy külföldre megy a fiú pár évre, és a szülő nem mehet vele. A személyekhez, családtagokhoz való túlzott ragaszkodás sem feltétlen jó, tudni kell ezen a területen is rugalmasnak lenni. Értse mindenki jól, nem fényezni akarom az ateisták és a Bibliába belekötni szeretők előtt, hogy mennyire csodálatos dolog, ha valaki megöli a saját fiát! Tekintsünk el a kegyetlen részétől, és nézzük benne a többit! Végül nem kellett feláldoznia Ábrahámnak Izsákot, és ami a legfontosabb: Istennek ez a parancsa biztosan elgondolkoztatta mindkettőjüket. Lehet, apa és fia is szembesült vele, hogy egymáshoz sem szabad túlságosan ragaszkodni, szabadnak kell lenniük mindkettőjüknek arra is, hogy egymás társasága nélkül is teljesek legyenek. Ismét mondom, nem a fiú megölésében látom ennek a megvalósulását, maradhatunk a külföldre költözős példánál is. A lényeg, hogy Isten ki tudja billenteni az embert a megszokott, kényelmes állapotából, és ebből jó származik a végén. Értsük inkább képletesen a fiát feláldozós apa esetét! Lehet, hogy már az a mondat meghozta a hatását Ábrahámnál, hogy "Áldozd fel a fiad!". Lehet, hogy már ennek a mondatnak a hatására rájött, túl sokat jelent neki a fia, és a többi csak "színjáték" volt, hiszen tudhatta, hogy Isten nem akarja, hogy ő bárkit is megöljön. Egyszerűen csak bele kellett gondolnia, hogy a fia nélkül is élet az élet, nem őtőle kéne függenie. Egyszer valaki nagyon elismerően beszélt az apukájáról, szinte istenítette. Ekkor megkérdezte tőle egy bölcs ember: "Mi lenne, ha apukád meghalna?" Ezen aztán nagyon kiakadt az illető, és mindennek elmondta a bölcs embert. Pedig nem mondott ostobaságot. Nyilván nem kell várni más emberek halálát, de tudni kell az életünket úgy berendezni, hogy senki halandótól ne függjünk - ennyi a lényeg.
Pál apostol nevéhez pedig a pálfordulás kapcsolódik: 180 fokos szöget fordult az élete, pont az ellenkezőjét kezdte el Isten beavatkozására tenni, mint előtte! Addig üldözte a keresztényeket, utána ő maga térített keresztény hitre embereket. Isten mindig valami drasztikus meglepetést tartogat az ember számára, és ezt jó értelemben értsük! A mai ember számára is, és ne ijedjen meg senki, nem fog Isten senkivel legyilkoltatni senkit, a gyerekeit pláne nem. Nyilván van olyan része is a "kereszténységnek", ahol nem történik semmi drasztikus, semmi szokatlan, talán ez az ismertebb. Szüksége lenne minden embernek arra, hogy szembenézzen önmagával, átértékelje a kis megszokott, berögzült Konf dolgait, akkor is, ha nem hívő. Hívőknél ez kiegészül azzal, hogy Isten maga kéri ezt az embertől, és arra szólít fel, hogy kövesd Őt, saját magadnak pedig ne tulajdonítsd akkora jelentőséget. Ez megint félreérthető kicsit, itt nem a saját magam elvetéséről van szó, és hogy teljesen zárójelbe tegyem magam, mondjak le minden jóról! Isten azt mondja: kövess engem! - azaz ne magad, ne a saját elképzeléseid, berögzött szokásaid rabja legyél, hanem ezeket tedd a második helyre, és legyél alázatos, legyél kész bármilyen elképzelésedet, életed bármely részét megváltoztatni, ha kell. Ijesztően hangzik, ugye? Kicsit talán az is elsőre. Vagy nagyon. Ezzel a nem hívőket most lehet, nem fogom megnyerni a keresztény hitre. Nem is ez a keresztény hit alapja, hanem valami azért megelőzi, ami nagyon fontos. Nagyon fontos lenne erről is írnom most, de most nem ez a téma.
Lehetne még a gazdag ifjú példázatát is hozni: érezte ez az ifjú, hogy valami még nincs teljesen rendben, de álmában sem tudta volna elképzelni, hogy mi az. Betartotta a parancsolatokat elejétől fogva. Nem gondolt bele magától, eszébe sem jutott volna, hogy a gazdagsága az, ami egy komfortos, kényelmes helyzetben hagyja vesztegelni, Jézus ebből őt ki akarta billenteni, és így szólt hozzá: "Oszd szét a szegények között, amid van!" Ez mint derült égből a villámcsapás hatott a gazdag ifjúra, megszomorodott, mert túl sokat jelentett számára a gazdagsága, a vagyona, egy kényelmes, biztonságosnak tűnő élethelyzetben érezte magát, és ebbe a nyugalmi helyzetbe egyszer csak belepiszkált Jézus. Nem ír a gazdag ifjúról a Biblia ennél többet, nem tudjuk, mi lett végül vele, de feltételezhető, hogy egy ideig még rágódott, próbálta feldolgozni ezt az egészet, hogy félre kéne raknia élete központi helyéről a vagyonát egy kevésbé központi helyre és ezen a területen is rugalmasnak kellene lennie. Feltételezhető, hogy egy idő után túltette magát az első döbbeneten, és felszabadult abból az állóvíz állapotból, amiben volt. Talán szét is osztotta a vagyonát, és ez nagyobb örömöt okozott neki, hogy látja, hogy a nála sokkal rosszabb helyzetben lévő szegények mennyire örülnek ennek. Szembesült azzal, hogy ilyen nyomorult helyzetben is vannak emberek, pont ellentétes helyzetben, mint amiben ő volt. Megtanult velük együtt érezni, és megtalálta a módját, hogy segítsen rajtuk. Nyilván becsületes módon szerezte a vagyonát ez a gazdag ifjú, nem lopással, hiszen, ahogy Jézussal folytatott beszélgetéséből kiderült, a parancsolatokat megtartja. Bizonyára folytatta ezt a becsületes vagyonszerzést, a munkáját, amivel nagy vagyonra tudott szert tenni, sőt Isten talán még inkább megáldotta őt bevétellel, ahogy látta, hogy a gazdag ifjúnak már nem számít annyira a pénz, már nincs annyira a középpontban, és hogy jótékonyan adni tud belőle. Kár lett volna megmaradnia abban a kényelmes állóvíz állapotban, amiben Jézussal való beszélgetése előtt volt: szembesült vele, hogy vannak szegények, akiknek ő segíteni tud, és teljesebb az élete úgy, hogy látja, ahogy a szegényeket boldogabbá teheti. Ezt átélni is nagy élmény, nagy öröm lehet, kár lett volna kihagynia.
Sok példa van arra, hogy a biztonságot nyújtó, jól berögzött dolgaikat feladják az emberek, amikor Isten megszólítja őket, addigi életük megváltozik és valami új kezdődik. Jézus azt mondja, hogy aki követni akarja őt, tagadja meg önmagát. Jézus azt is mondja, hogy aki meg akarja tartani az életét, elveszíti, aki pedig elveszti, megtalálja. Ez pont arra vonatkozik, hogy ami jól megszokott dolgok vannak életünkben, amiken talán soha eszünkbe nem jutott volna változtatni, azok előkerülhetnek. Megszoktad, hogy ott van bátyád, nővéred, apád, anyád, gyermeked vagy házastársad, akire mindig támaszkodhatsz, ott van egy jól kereső állásod, a jól megszokott háztartás, amivel kényelmes életet élhetsz? Jézus azt mondja: "aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet." (Máté 19.29.)
Istennek alapvető szokása olyat kérni az embertől, amire az ember elsőre azt mondja, hogy na ne, ez valami vicc, ezt nem lehet. Isten ki akarja billenteni az embert azokból a korlátokból, amiket természetesnek tart az életében, mert belenevelték gyerekkorától kezdve. Isten ki akarja billenteni az embert abból, amit a társadalomban maga körül tapasztal, az iskolában, munkahelyen, ami az embereknek teljesen természetes, vagy trendi, divat, menő. Ott van például a házasság előtti szex témája, ezt aztán a komolyabb keresztények egy része is kapásból félresöpri, hogy ez mekkora marhaság, ezt nem lehet csinálni, Isten nem kérhet ilyet, mert hogy házasságig nem lehet kibírni, vagy ha mégis, akkor milyen dolog már, ha akkor derül ki, hogy nem is illenek össze. A kényelmes dolgokhoz hozzászokott emberek pofán röhögik a kereszténységet, magát a Bibliát is. És ha házasság után derül ki, hogy nem illünk össze, akkor megáll az élet, elszúrtunk mindent? Nem, még utána is jön a képtelenség, mert Isten kihívások elé állítja az embert, amikből végül sokkal jobbat hoz ki, mint amit az ember elsőre elképzelne. Természetesen mindenki elképzeli a kis kényelmes életét, hogy annyit él szexuális életet, amennyit akar, és majd a házastársával is hanyatt vághatják magunkat a fotelben kényelmesen, hogy semmi kihívás, semmi erőfeszítés ne legyen, és ebbe ne szóljon bele senki. Aztán jön a hiperbrutális szélsőséges irányzata a kereszténységnek, hogy még az önkielégítés sem kedves Isten előtt. Mondják erre az emberek, de hát mi ez??? Ezt aztán végképp képtelenség, lehetetlen betartani!!! És hogy lehet ennyire félreértelmezni a Bibliát? A Biblia azonban sosem azt mondta, hogy helyezd magad kényelembe, és csináld azt, ami neked a legjobb, legkényelmesebb, legélvezetesebb. Mutatja ezt többek között Gedeon, Ábrahám, a gazdag ifjú vagy Pál apostol példája és sok más példa is. A Biblia nem egy kis laza könyv, hogy elolvasgatom és hú de jó, hanem ki akar billenteni a komfortzónából. Ilyenkor természetes, hogy sok ember nagyon felháborodik, kiakad, és zavarában a Bibliát tündérmesének, elavult hülyeségnek állítja be. A hívőkre is sok mindent mondanak. De mondom, nem ez a lényege egyébként a kereszténységnek, még ha fontos is ez. A lényeg ennél fontosabb, talán itt is fontos lenne írnom róla, de mivel nem ez a témája ennek az írásnak, itt erre nem térek ki.

A pszichológiával az a helyzet, hogy egész addig nem tud mit csinálni az emberrel, amíg az ember maga nem ismeri fel, hogy változásra van szüksége, nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Bizony talán még a legjobb pszichológus se biztos, hogy az "ember helyett" meg tudja tenni ezt a felismerést, vagy inkább el tudja juttatni erre a felismerésre. Az önismeret kényes dolog. Kényes dolog szembenézni a Konz dolgainkkal, sokan egyáltalán nem is képesek rá. Valaki éli az életét úgy, hogy már az egész környezete rosszul van tőle, de ő nem veszi észre magát. Őt hiába küldik pszichológushoz, hiába próbálnak vele beszélni (sok esetben, mert azért vannak kivételek is), nem érnek el eredményt. Vagy jön neki valahonnan az a felismerés, vagy nem. Ha nem jön, nem lehet mit tenni, meg is lehet fenyegetni az illetőt, hogy most már fejezze be, amit csinál, mert mindenkinek elege van belőle, attól sem jut előbbre semmi. Kell jönnie egy lökésnek, felismerésnek, rádöbbenésnek. Hogy honnan? Nem tudni. Egyszer csak jön. Vagy nem. Ha hívők vagyunk, hivatkozhatunk arra a bibliai helyre, hogy "mindennek rendelt ideje van". No, persze, még az is lehet, hogy nem a mindenkit bosszantó emberben van a hiba, hanem a többiek ragaszkodnak nagyon valamihez, amihez nem kéne. Hát igen, ez például akkor fordulhat elő, ha különböző nemzetek képviselői kerülnek egy helyre, és az emberek egyik fele így, a másik fele úgy viselkedik és nem tudják felfogni, a másik hogyan csinálhatja így, amikor így nem lehet. Ez a kultúrsokk.

A kultúrsokk kapcsán érintettük a témát: a saját nemzetem. Az ember beleszületik egy nemzetbe, és azt a nemzetet a sajátjának fogja érezni általában (nem mindig, mert valamikor pont fellázad a nemzet hagyományai, szokásai, dolgai ellen). Viszont jelentős részét teszik ki az egyén Konz dolgainak a nemzetisége, a nemzeti tudata. Ragaszkodik azokhoz a szokásokhoz, hogy úgy élje mindennapjait, ahogy azt a nemzetében tapasztalta, úgy viselkedjen a másik emberrel, ahogy a nemzetében tapasztalta, és másoktól is ezt a viselkedést várja el. A nemzeti értékek tisztelete, szeretete is ehhez tartozik. Sértőnek érzi a legtöbb ember, ha mások a nemzetét kritizálják. A saját nemzet szeretete olykor elmehet egészen szélsőséges irányokba, a nemzeti jelképekhez, sőt a nemzet ősi vallásához való erőteljes ragaszkodásba, és ha valaki ezt szóvá teszi, akkor belepiszkál az ember egyéniségébe. Ezekre sokszor éppen ezért erőteljes indulatokkal reagálnak. De valójában talán nem tudják megindokolni, miért olyan nagyon fontosak neki a saját nemzet jelképei és egyéb dolgai. Természetesen a saját nemzetét mindenki meg akarja védeni a kipusztulástól, más kérdés, hogy ehhez bizonyos jelképekhez való erőteljes ragaszkodás (nem a zászlóhoz, hiszen az a nemzet sajátja - bár talán létezhet olyan nemzet, melynek saját zászlaját is át kéne terveznie, mert negatív dolgokat jelképez) miért kell. Na, de nem akarok elmenni politikai irányba. A lényeg, hogy maga a nemzethez való tartozás bizonyos formái, megnyilvánulásai is lehetnek Konz dolgok. Nem mondom, hogy követendő, de talán igazán bátor ember, aki saját nemzetiségét megváltoztatja, mert felismeri, hogy még efelett is van személyes szabadsága. De ismét mondom, ez nem követendő példa, csupán a saját állóvizünk egyfajta megváltoztatásának szempontjából bátor lépésnek tekinthető. Hiszen a Konz dolgok kapcsán az egyik hiányosság az emberekben a bátorság. Ettől függetlenül én megmaradok saját nemzetem mellett, nem óhajtom lecserélni.

Konz dolog lehet még az ember életében a vallás. Nem csak, amit beleneveltek az emberbe, hanem már a nagymamám, ükmamám is református/katolikus/bármilyen más vallású volt, én is az leszek, mert ez hozzám tartozik, és ha bárki is fel meri hozni, hogy mi lenne, ha ezt megváltoztatnánk, akkor arról szó sem lehet. Lehet, hogy teljesen hitetlen az illető, de ha elkezdik feszegetni neki, hogy miért ez a vallása, akkor nagyon felháborodik. Aztán ilyenkor jönnek érvként a katolikusok azzal, hogy ők az ősi vallás és mindenki eretnek, aki nem úgy gondolja, ahogy ők. A protestánsok pedig azzal jönnek, hogy a katolikus nem is vallás, meg kellett reformálni. Valakinek fogalma sincs, miben hisz, illetve nem is hisz semmiben, de olyan menő dolog katolikusnak/reformátusnak/bármilyen más vallásúnak lenni, hogy azzal többnek is érzi magát, ha kimondja magáról, hogy ő milyen vallású. Felveszi a nyakláncot, melyen ott a vallási jelkép, akár kereszt, akár Szűz Mária, és büszkén mutogatja, hogy látod, milyen szép? Én katolikus/református/akármilyen vallású vagyok! És ilyenkor várja az elismerést, hogy óh, igen, tényleg milyen gyönyörű. Ha pedig nem az elismerés jön ilyenkor, hanem a kérdés, hogy minek is ez az egész, akkor jön a hatalmas kiakadás, felháborodás.

Az identitást sokszor a szülők akarják belenevelni gyerekükbe, például mindkét szülő orvos, akkor a gyerekük csakis ezt viheti tovább. Hiszen ott van a saját rendelő, amiben gyerekük már fiatalként is segédkezhet, és később övé is lehet. Jobb esetben nem akarják ezt gyerekükbe belenevelni és beletörődnek, ha a rendelő sorsa más lesz. Gond akkor lesz, amikor középiskolában vagy akár előtte kiderül, hogy nem érdekli a gyereket a biológia, távol áll tőle az orvosi hivatás, inkább a humán dolgokhoz van érzéke és jogász lenne belőle. Ilyenkor az élet hozza a szituációt, amikor fel kell ismerni, hogy a képességeim nem pont olyanok, mint szeretném vagy mint a szüleim szeretnék. Kínkeservesen meg lehet próbálkozni az egyetemre bejutni vagy ott elvégezni pár évet, még nagyobb szenvedéssel az egész egyetemet elvégezni annak ellenére, hogy az a hivatás nem nekem való. Nehéz szembesülni, hogy más hivatást kellene választani. Sokan sajnos még a körülmények adta helyzet ellenére sem képesek felismerni, hogy ki kéne lépni a Konz dolgainkból.

Zákeus kapcsán utaltam rá, hogy Konz dolog az ember életében spontán is kialakulhat, tehát nem feltétlen veleszületett, belenevelt dolog. Lehet például akár egy védekezési mechanizmus is, látva az ember maga körül a világot, és látva, hogy neki mit kéne elérnie, neki mire lenne szüksége, elgondol valamit, és azt elkezdi megvalósítani. Ez nem is feltétlen védekezési mechanizmus, lehet teljesen normális dolog is ez. Itt lehet a hiba az, hogy másokra nincs közben tekintettel az ember, úgy próbálja önmagát megvalósítani, saját boldogulását elősegíteni, mint Zákeus is. De lehet a hiba az is, hogy éppen önmagát felejti ki az ember a dologból. Vagy lehet valóban egy védekezési mechanizmus, lehet sok minden, ami biztonságot nyújt látszólag, de nem visz célba. Lehet, valaki csak látott egy példát másoktól és azt akarja utánozni, miközben a saját élete teljesen más módszert kívánna meg.

A lényeg, az embernek van egy énje, egy egyénisége, ami úgy érzi, elválaszthatatlan része, nem lehet megváltoztatni, nem is kell. Ez az énje, egyénisége azonban nem feltétlen alapból teljesen jó! Valamikor változtatni kell, változtatni kellene rajta, vagy az egyén érdekében, vagy mások érdekében. Vagy, ha hívő szemmel nézzük, azért, mert Isten így akarja. A kérdés, hogy mikor döbben rá az ember, hogy változtatni kéne, hogy neki jobb legyen, vagy másoknak jobb legyen, vagy hogy Isten akarata más, mint amit elsőre gondolt.

Talán nem teljesen erről akartam most írni. A bejegyzés címének első felébe azt írtam, hogy "Amire a (mai) világ nem kíváncsi", és erről a részről még nem is volt szó. Ez aztán végképp a legkényesebb része az egésznek. Mi is a "világ" jelen esetben? Hát úgy általában a világ, az emberek összessége a Földön, vagy legalábbis az a részük, akik közvetve-közvetlenül hatnak ránk, vagy mi hatunk rájuk. Ide lehet érteni egész Európát, Amerikát... És hát ez igazából politika. Abban talán megegyezhetünk, hogy Afrika egyes törzsei ugyan az emberiség részét képezik, de nem különösebben hatnak ránk. Ha Európát, Amerikát vesszük, megfigyelhetünk különböző folyamatokat a társadalomban, és úgy tűnik, az önismeret, a magunkkal való szembenézés, a hibáinkkal való szembenézés nem igazán divatos manapság. Sőt, inkább csak teljesedjen ki az ember úgy, ahogy tud, mindenféle önkontroll nélkül. Fogadjunk el mindent, mindenkit, mindenestül és ne akadályozzunk senkit, semmiben, hogy kibontakozhasson, ne bélyegezzünk meg senkit semmivel saját értékítéletünk alapján! Mondhatni, ez is tekinthető lenne a saját Konz dolgaink felülbírálásának, hogy más emberek, és mindenféle más ember mindenféle dolgát, mindenféle szokását, mindenféle tulajdonságát, mindenféle viselkedését minden kritika nélkül fogadjuk el - mégsem az. Miért? Mert csak azt sugallja, hogy te nem vagy jó, ha nem fogadod el a másikat, legyen akármilyen is ő. Hiszen senkire nem lehet ráerőltetni, milyennek kellene lennie, kiket kelljen elfogadnia. Ezt legfeljebb Isten tudhatja kimunkálni az emberekben, a hívőkben, ha már Zákeusnál ekkora eredményt ért el. Mégis, mi a baj a toleranciával? Az, hogy nem tanít önismeretre, hogy az emberek bírálják felül a Konz dolgaikat. Nem tanít arra, hogy nézz szembe magaddal, akkor is, ha nehéz. Valóban nehéz. Valóban nem esik senkinek sem az ölébe az önismeret. És ki is felejtik a világból, így még kisebb esély lehet rá, hogy valakinél megvalósuljon. Ne adj' Isten annak nyitni utat, hogy Isten maga változtasson meg embereket, ahogy Zákeussal is tette - nem, az nem kell, Isten nem is létezik, csak egy mese, nem hiszünk benne! Persze, érthető, hogy az embernek nagyon nehéz szembenéznie magával, fájdalmas sokszor, vagy még rosszabb, pedig egy felszabadító úton indítaná el ez az embert. De már egyre inkább ki is zárja a lehetőségét is a mai világ, hogy valaki erre eljusson. Filmeket még készítenek, jókat is, könyveket is írnak, ahol villámcsapásként azonosulhat a néző, olvasó valamelyik szereplővel, és ez előmozdíthat nála valami változást. De lassan azt is meg fogják mondani, milyen filmeket és milyen könyveket szabad írni, nehogy valaki magára ismerjen és önismerete egy lökést kapjon. Azt nem szabad! Sajnos tömegével nem jutnak az emberek önismeretre, tömegével haladnak abba az irányba, ami épp jól esik nekik, csak épp nem vezet sehova. Ideig-óráig még jó neki, ha ráerőlteti magát a világra ez a sok minden, de ez egy káoszhoz vezet. Az ember beleszületik valamibe, ebből azt bírál felül, amit akar, azt visz belőle tovább, ami neki jól esik, ami neki kényelmes, és a világ is erre biztat. Hova vezethet ez? Káoszba...

Eredetileg nem gondoltam, hogy erről fogok írni. Ma délután egy internetes fórumon tett fel valaki egy pszichológiai jellegű kérdés, arra válaszoltam, és eredetileg azt a válaszomat akartam volna csak ide bemásolni, egy kis kommenttel kiegészítve. Ez teljesen elmaradt.

Szólj hozzá!

Zénón: Akhilleusz és a teknősbéka - a hülyeség egyik példája

2018.03.21. 10:42 Czimby

Előfordul, hogy túl sok szabadideje van az embernek, és ostobaságokat talál ki. Ez talán sokakkal megesik. De miért kell ezeket az ostobaságokat tanítani? Szabadidejében leírhatja, ha akarja, ahogy én is néha leírom, ami eszembe jut. Aki akarja, elolvassa, aki nem, az nem.

Zénón szerint Akhilleusz nem tudná megelőzni a teknősbékát az izgalmas futóversenyben, mert mire Akhilleusz oda ér, ahol a teknős volt, a teknős addigra arrébb megy. Igaz, mitológiai alakok, mint Akhilleusz elég furcsa dolgokra is képesek, de ez csak a mítosz szintjén igaz. Eleve furcsa egy filozófiai állítást valótlan személyen mutatni be, miért nem "tetszőleges személy" áll Akhilleusz helyett? Ennek valószínű megvolt az oka abban az időben, de nem is ez a lényeg. Eleve az is furcsa, hogy nem a gyakorlati tapasztalatból indul ki Zénón állítása és nem azt próbálja bizonyítani, hanem elő akarná írni a fizika törvényeinek, hogy hogyan működjenek. Illetve fizikai törvényekről sincs itt szó, mert eleve semmilyen fizikai törvényt nem is akar megcáfolni, ugyanis nincs olyan fizikai törvény, amelyet cáfolni vagy alátámasztani próbálna az Akhilleusz és a teknősbéka példájában. Nem szól semmilyen fizikai törvény két azonos irányba, párhuzamosan haladó test egymásra hatásáról, ami befolyásolná, hogy az egyik megelőzi vagy nem előzi meg a másikat. (Gravitációjuk hat egymásra, valamennyire, de ez teljesen elhanyagolható. Ha az egyikük sűrűsége, tömege jelentősen nagyobb lenne a másiknál, akkor lenne érdemes egymásra hatásukról beszélni. Például a Hold sebessége talán még nagyobb is, mint a Földé, mégsem tud elszökni előle, mert a Föld nem engedi. Persze a Hold és a Föld nem párhuzamosan haladnak egymás mellett, de más példa nem jut eszembe két test egymásra hatásáról. Ha tegyük fel, a világűrben egy relatíve kis tömegű test száguld relatíve nagy sebességgel, és mögötte relatíve nagy tömegű test relatíve kicsi sebességgel, akkor ez utóbbi gravitációja lelassíthatja és bevonzhatja a kisebb testet, de még ez is eléggé más, mint amit Zénón állított.)

Adott d távolság. Adott a1 és a2 tárgy. A1 tárgy v1 sebességgel teszi meg d távolságot, a2 tárgy v2 sebességgel. (v1 < v2). Azonban ha a2 akkor kezdi meg útját, amikor a1 már úton van, akkor valami furcsa dolog történik Zénón szerint? Zénón arra persze nem tér ki, mi ez a furcsa dolog. Egyáltalán a1 vagy a2 tárggyal történik ez a furcsaság? Vagy mindkettőjükkel? Ha tegyük fel, amikor vonattal utazom, és pont ezzel egyidejűleg valahol ezzel a vonattal párhozamosan egy lassabb vonat közlekedik, akkor az én vonatom is lelassul, hogy nehogy leelőzze a lassabb vonatot? Vagy a másik vonat gyorsul fel? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. De miért is kaphatnánk, hiszen ez az egész filozófiai állítás csupán a mitológia világában játszódik, amit valaki véletlenül áttett a valóságos filozófiába. Eleve az elöl haladó testet tekintette Zénón vonatkoztatási rendszernek, és igen nagy hatalommal ruházta fel, teljesen indokolatlanul. A Földhöz viszonyítva a Nap kering körülötte, a Földről nézve ez tényleg így van. Ezért lett volna célszerű egy külső vonatkoztatási rendszert állítani fel. Ha valakit még máglyán is égetnek el, attól még nem fog a Nap keringeni a Föld körül.

Zénón azt állítja lényegében, feleződik a távolság Akhilleusz és a teknős között, ha pedig Akhilleusz még gyorsabban megy, még gyorsabban feleződik a távolságuk, de a nullát sosem éri el. A fizika sohasem beszélt ilyen jellegű törvényszerűségről, kölcsönhatásról két test között. Ilyen alapon felcserélhetnék a fordított arányosságot egyenes arányosságra tetszőleges esetekben, kivonás helyett használhatnánk osztást vagy gyökvonást, összeadás helyett szorzást vagy hatványozást, mert nekünk az úgy jobban tetszik. Először talán meg kéne vizsgálni az alapvető fizikai törvényszerűségeket, utána állítani bármit is. Nincs szó arról, hogy mire Akhilleusz odaér, ahol a teknősbéka volt, addigra arrébb megy a teknősbéka. Adott idő alatt adott távolságot tesznek meg, aminek semmi köze ahhoz, melyikük hol van az úton a másikhoz viszonyítva. Zénón ezt teljesen kihagyta állításából, pedig sokkal izgalmasabb lett volna, ha ezt figyelembe véve fogalmazza meg állítását. Erre a megfogalmazásra én nem vállalkozom, de ez nem is az én dolgom lenne. Ez annak a dolga lenne, aki még ezek után is Zénón pártját fogja és azt állítja, nem lehet megcáfolni állítását, és hogy az én cáfolatom is helytelen volt.

Szólj hozzá!

Az univerzum megalomániája érdektelen dolgokkal

2016.07.18. 01:43 Czimby

Az univerzum megalomániája érdektelen dolgokkal - tömören így tudnám jellemezni a legújabb észrevételem. Az ember jól elvan egy kicsike világban. Általában a porszemnyi Föld nevű bolygón belül is csak porszemnyi helyet jár be egész élete során. A legtöbb ember jól elvan saját hazájában, abból néhány városban jár csak. Vannak, akik más országokba is eljutnak. Így fel sem tűnik, hogy a földfelszín 70%-át víz fedi. Néha nagynak találjuk a távolságokat, amiket vagy gyalog, vagy valamilyen járművel meg kell tenni, de ezek igazából kicsi távolságok. Ha belegondolunk, hogy a Föld felszínének majdnem háromnegyede végeláthatatlan víz, eltörpülnek mellette utazásaink. Akiknek volt szerencséjük repülővel utazni, valamit érzékelhettek belőle, hogy csak repülnek és repülnek, elég nagy sebességgel, és csak víz van lent mindenhol. Aki elbuszozott pl. Franciaországba, érezhette, mekkora távolság az, milyen sokáig tart oda eljutni. Ha később repülővel is megtette ezt az utat, érezhette, mennyivel gyorsabban is meg lehet tenni ugyanazt a hatalmas távolságot. És ha később a tenger felett is átrepül, valamit érzékelhet a természetnek abból a megalomániájából, amiről most írok. Rövid idő alatt nagy távolságot megtéve is mennyi ideig tart a sok víz fölött átrepülni. A bolygó, ahol élünk, ahol elvagyunk kicsiny világunkban, valójában egy vízzel borított valami, amin előfordul azért szárazföld is. De hétköznapi életünkben ezt nem is érzékeljük. Érdektelen, végeláthatatlan víz fedi bolygónk majdnem háromnegyedét. Érdektelen, abban az értelemben, hogy amerre nézünk, semmi változatos, csak víz minden felé.
A sivatag is hasonló, igen nagy területen csak a nagy semmi látszik. Persze, csak látszik, mert azért van ott több minden is, ami nem látszik, akárcsak a tenger élővilága és még ki tudja, mi, az "unalmas" tenger alatt.

Ott van aztán a Nap. Fizikaórán vagy földrajzórán számolgatni kellett, mennyi idő alatt mekkora távolságot tesz meg a Föld a Nap körül, be kellett helyettesíteni Kepler képleteibe, és csak a már jól megszokott számokkal zsonglőrködni. Azokkal a hétköznapivá vált számjegyekkel, melyekkel a vásárláskor fizetendő összeget is kiszámolják. Így általában nem gondolunk bele, mennyivel nagyobb a Nap, mint a Föld, és mekkora távolságra van tőle ahhoz, hogy innen akkorának lássuk, amekkorának. Érdemes kicsit nézegetni a Nap és Föld méretarányos rajzát. Ha teniszlabda méretűként ábrázoljuk a Napot, a Föld szó szerint porszem nagyságú mellette. Ezt már elképzelni is nehezebb, hogy csak megyünk és megyünk előre hosszú időn át a Nap körül, és mindenhol csak a forróság. Már persze ha lehetséges lenne a Nap körül utazni. Igaz, a Föld pont ezt teszi, és így 365 nap alatt kerüli meg, kb. 100 ezer km/óra sebességgel haladva, a Naptól átlagosan kb. 150 millió km távolságban. Persze ha a Naphoz közel lennénk és úgy próbálnánk megkerülni, ez jóval rövidebb ideig tartana. Igaz, a 100 ezer km óránkénti sebesség is elképesztő, de mi ezt se igazán érzékeljük. De ha azt vesszük, a Merkúr átlagosan kb. 60 millió km távolságra a Naptól olyan sebességgel halad, hogy egy másodperc alatt megtesz kb. 50 kilométert, tehát egy másodperc alatt kb. a Budapest-Székesfehérvár közötti távolságot teszi meg, és ezzel a sebességgel 88 nap alatt kerüli meg a Napot. Egy másodperc alatt megtesz egy olyan utat, amin nincs semmi, a világűrben. Budapest-Székesfehérvár távolságot tesz meg egy másodperc alatt, halmozza ezeket a távolságokat a "nagy semmiben". Mert a világűrben ott vannak a nagy távolságok, és ha ilyen elképesztő sebességgel mennénk előre, akkor is nagyon hosszú ideig nem lenne ott az úton semmi. Az érdektelen semmi lenne ott az úton. Persze, távolabb látnánk érdekes dolgokat, de oda eljutni teljesen reménytelen. Na jó, előfordulhat, hogy pont egy üstökös vagy valami más odatéved és azzal ütköznénk össze...

Emberi mértékkel mérve a szárazföld annyira sok a Földön, hogy kevés lenne az életünk ahhoz, hogy teljesen bejárjuk. Saját városunkban is vannak olyan helyek, eldugott részek, ahol még sose jártunk, de ezen kívül is ki tudja, hány város van hazánkban. Átlagember mondjuk kb. 1-5 várost jól megismer élete során, de az összes város száma a Földön még nagyobb. És a falvakról, tanyákról, nem lakott helyekről nem is volt szó. És még mindig ott a sok víz, ami a Földnek majdnem a háromnegyedét borítja.

Meg sem próbálom érzékeltetni, mennyire nagy a fénysebesség. 8 perc alatt ér ide a Nap fénye. Jó kis órákat kéne utaznunk, ha fénysebességgel be akarnánk járni a Naprendszert. Kis eszközeinket el tudjuk juttatni a Holdra, oda még ember is hellyel-közzel eljuthat. Vagy küldhetünk szondákat ide-oda, ezek hosszú évek alatt elérnek távolabbi bolygókhoz, de ez még mindig csak a Naprendszeren belül van. Tervezgetnek valamit, ami a fénysebesség 20%-ával elrepül a legközelebbi csillagrendszerhez. Minimum 100 évben mérhető, hogy valami közelebbi információt kapjunk arról a helyről. Mire odaér az eszköz, és mire fénysebességgel az elküldi az információt onnan számunkra... De ez csak a legközelebbi csillagcsoport, az Alfa Centauri, a többi ennél csak távolabb van. És az egész galaxisnak, Tejútrendszernek a Napunk és az Alfa Centauri együttvéve csak egy porszemnyi része, a köztük lévő távolsággal együtt.
Azt még csak-csak lehet valahogy érzékeltetni, hogy a Föld mekkora része víz és mi emberek a Föld igen kicsiny részét járjuk csak be, ami valahol 1% alatt lehet. De a galaxisbeli távolságokat már érzékeltetni sem lehet. Idővel ott tartunk, amit a fény is már csak millió évek alatt tud megtenni. Ott van a sok, leírhatatlanul nagy galaxis, és még azok között is ott vannak a még nagyobb távolságok, az "érdektelen", "üres" részei a világegyetemnek. Na jó, annyira nem üres, hébe-hóba egy-egy hidrogénatom vagy héliumatom előfordul azért, vagy esetleg kozmikus por még.

Ha úgy vesszük, a világ nagy része ember számára unalmas, érdektelen semmi. Ebben a semmiben itt-ott, nagyon-nagyon hébe-hóba előfordul valami, átlagosan talán pármillió fényévenként. Egy ilyen kis sziget ebben a mi világunk, a közvetlen környezetünk, amiben élünk. Nem a világmindenség kozmikus méreteinek felfogásához és megismeréséhez vagyunk tervezve, hanem arra, hogy kicsiny kis világunkban, közvetlen környezetünkben "ellegyünk" a kicsiny kis problémáinkkal. Ezek a problémák szintén kicsik az univerzum méreteiben, csak számunkra nagyok.

Szólj hozzá!

Tandíj az egyetemeken - talán van benne valami?

2012.04.23. 13:41 Czimby

Jogosan szinte mindenki felháborodott, amikor felmerült a tandíj bevezetése. Én magam is ellene vagyok. Mégis, tapasztaltam egy-két olyan dolgot, amiket figyelembe véve jogosnak tartanám. Bár, hangsúlyozom, ez nem megoldás, mivel nem az összes egyetemista tartozik abba a kategóriába, amiről most írni fogok.

Én magamról azt gondolom, kifejezetten érdeklődöm a tudomány iránt és az egyetemen is az ismeretszerzés volt az első számomra, mivel örömet szerez az, hogy azt tanulhatom, ami érdekel. Nyilván más egyetemisták is vannak ezzel így. De ez vajon minden egyetemistára jellemző? Minden egyetemistának a művelődés, ismeretszerzés az elsődleges és mindent megtesznek azért, hogy jó eredményeket érjenek el? Aligha. Jártam egyetemekre, laktam kollégiumokban is és láttam sok mindent, de azt a legkevésbé, hogy a tanulók mindent megtesznek azért, hogy jó eredményeket érjenek el, vagy hogy egyáltalán átmenjenek a vizsgán. Nem akarom bő lére ereszteni, többször előfordult, hogy pl. egy számítógépteremben az egyetemisták éppen nem tanulással foglalkoztak és tevékenységük engem zavart abban (finoman fejezve ki magam), hogy vizsgára készüljek. Vagy, kollégiumba általában nem is mentem be tanulás céljából, inkább a könyvtárban tanultam, mert a kollégiumban tanulni nem lehet. Jobb esetben nem szól hangos zene a szomszédban, rosszabb esetben maga a kollégium vezetője engedélyezi éjfélig a lármát, és egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy valaki esetleg tanulási céllal tartózkodik a kollégiumban. Vannak bizonyos közhelyek az egyetemistákról, de ezt ők maguk is párszor elmondták (hallottam), miszerint az egyetemi élet: berúgás és szex. Főleg, amikor itt a tavasz és a tanév vége közeledik, legkevésbé alkalmas hely a kollégium a tanulásra. Érdekelne egyébként, hogy a hangos zenéhez szükséges áramot a kollégiumban vajon tényleg azok fizetik, akik elhasználják. Lehet, hogy téves a sejtésem, de ez valószínű más pénzéből megy. Az egyetemistát pénzeli az állam, hogy jól érezze magát. Gyakorlatilag erről szól az egész. Természetesen, nem akarok általánosítani, mert nekem is voltak olyan évfolyamtársaim, akik keményen tanultak és ha nem is többségben, de vannak ilyenek is.

Az is jó kérdés, mi célból van a kollégium előtt parkoló. A szorult szociális helyzetű egyetemista, akinek alig van pénze, autóval közlekedik? Érdekes. Egyesek bevágják magukat az autóba, és a kollégiumban az állam pénzéből jól érzik magukat, míg más, aki tényleg tanulni szeretne, nem kap támogatást.

Természetesen, amiket most leírtam, csak egy kicsi része az egésznek. És ezek alapján nem is lehetne az összes egyetemistára kiszabni a tandíjat. De vannak, akikkel ki lehetne fizettetni.

Szólj hozzá!

Címkék: tandíj egyetem kollégium egyetemista kollégista

Számok megjegyzése

2011.10.06. 11:11 Czimby

Érdekes, milyen nehezen jegyeztem meg történelemből évszámokat.

Viszont telefonszámokat sokkal könnyebben megjegyzek. Épp most telefonáltam, és a (körzetszámmal, mellékkel) összesen 12 jegyű számot most is vissza tudnám mondani. Amikor felhívok valakit, megnézem előtte a számát, beírom a telefonba, felhívom, és ezalatt általában meg is jegyzem. Régebben, amikor vezetékes telefon volt még, nagyon gyorsan megjegyeztem barátok telefonszámát 1-2 hívás után is. Bár már lassan 10 éve nem hívom őket vezetékes telefonjukon, még 1-2 barát számát most is tudom. Igaz, ez azért is lehet, mert a két barátom számának a kombinációját használom valahol kódnak, bár a szám nem használt részét is tudom még mindig.

Történelemből pedig mennyiszer sulykoltuk azokat az évszámokat és alig maradt meg belőlük valami. Érdekes.

Talán az lehet az oka, hogy a tanulás során a megfelelés, teljesítménykényszer és a tanulóval szembeni elvárások eleve nyomást gyakorolnak az emberre. Amikor ilyen nyomások nehezednek az emberre, az agy sem működik úgy, mint máskor. Telefonáláskor pedig nincs ez a nyomás, és ráadásul gyakorlatias módon használjuk fel a számokat, többször megnézzük, majd be is írjuk a telefonba, ezalatt a szám könnyebben rögzül, mint ha csak sokszor ismételgetjük az évszámot. Ha gyakorlatiasabban kezeljük a számokat, az segít. Én életem több eseményéhez kötődő évszámot is tudok, hogy mi volt pl. 2004-ben, 2007-ben, 2010-ben, 1995-ben, 1993-ban, 1998-ban, 2000-ben stb. Igaz, a 2007-esben nem vagyok teljesen biztos, lehet, hogy 2008 volt az, de talán mégis inkább 2007. Volt akkor egy dolog, amiből elég nagy ügyet csináltam, ami nehézséget okozott. Pár év múlva pedig már arra sem emlékszem 100%-ig, hogy az melyik évben volt. Ennyire nincs értelme nagy jelentőséget tulajdonítani bizonyos problémáknak, azt is elfelejti az ember idővel, hogy mikor volt.

Szólj hozzá!

Értelmetlen részletek megjegyzése

2011.07.02. 01:16 Czimby

Azon kezdtem el gondolkodni, időnként bizonyos, lényegtelen részletek mennyire megmaradnak. Emlékszem pl. hogy kb. tíz hónapja, egyik órán ki mellett, hol ültem és hogy óra után mit kérdeztem tőle. Ha neki ezt megemlíteném, valószínűleg nem is emlékezne már erre, vagy pedig csodálkozna, hogy erre így emlékszem. Emlékszem, hogy kb. 2 hónapja egyik órán ki ült tőlem balra és jobbra, és hogy utána átmentünk egy másik terembe, és hogy utána ki ült tőlem balra (jobbra senki), valamint hogy óra után 1-2 embernek miket mondtam. Emlékszem, hogy kb. 10 hónapja a könyvtárban hol ültem, amikor egy bizonyos szöveget olvastam. Emlékszem néhány, sok évvel ezelőtti álmomra, de még 10-20 évvel ezelőtti néhány álmomra is. Emlékszem pillanatokra, emberekre bizonyos helyeken, akár 10-20 év távlatából is, hogy akkor mit csináltak, mit mondtak, amire ők már valószínűleg egyáltalán nem emlékeznek. Emlékszem pl. arra, hogy több mint 15 éve a Balatonon egy hajón utaztunk, amikor éppen az angol folyamatos múlt időn gondolkoztam, amikor egyik utas integetett egy másiknak, hogy  menjen oda. Emlékszem, hogy kb. 6-7 éve egyszer esett az eső, amikor egyik évfolyamtársammal átmentem esernyővel a szomszéd épületbe.

Most hirtelen több ilyet nem tudnék felidézni, de adott helyzetben, adott emberrel találkozva eszembe jutnának ilyen részletek. Fontos dolgokat persze nem tudok ilyen könnyen megjegyezni. Valamiért talán ezek a dolgok fontosak nekem, amik megmaradnak.

Szólj hozzá!

A szél

2011.02.15. 00:58 Czimby

Elgondolkoztam azon, amit középiskolában a szél keletkezéséről tanultunk. Laikusként elkezdtem kétségbe vonni a dolgot a szél keletkezéséről. Tény, hogy magas légnyomású helyről alacsony légnyomású helyre áramlik a levegő és ez szelet eredményez. Nyilván másképp melegednek fel a különböző felületek a Naptól, és ez már előidézi a szél kialakulását. De valami más is kell, hogy legyen a dologban, amit nem értek, és amiről középiskolában nem tanultunk: miért nem fúj a szél egyenletes sebességgel? Miért van, hogy időnként a szél feltámad, majd kicsit enyhül vagy eláll pár másodpercre, majd újra feltámad? Ha csak simán a magas légnyomású helyről áramlana a levegő az alacsony légnyomású helyre, akkor az áramlásnak egyenletesnek kéne lennie, és mihelyt kiegyenlítődik a légnyomáskülönbség, a szél eláll. Ez lenne a logikus. De valamiért a szél nem egyenletes, időnként feltámad, időnként eláll. Miért? Talán valamiért áthelyeződnek az alacsony és/vagy a magas légnyomású helyek, vagy hirtelen kialakulnak, megszűnnek, vándorolnak? Nyilván mindenki hallotta már, amikor a szél süvít, és ez a süvítés nem egyenletes. Mi ennek az oka? Nyilván a különböző légnyomású helyek is kialakulnak valahogy, de ez ilyen gyors lenne? Miért?

Elgondolkoztam, hogy a Coriolis-erő is milyen furcsa. Tényleg igaz ez? A Föld "kiforog" a szél alól? Szerintem a Földdel együtt forognak rajta az alacsony légnyomású területek, így azok "szívják" maguk felé a szelet, attól függetlenül, hogy a Föld forog. Nyilván van a szélnek némi lendülete, de hogy az ilyen nagy legyen, hogy ilyen mértékben eltérjen a szél az eredeti céljától, szerintem furcsa. Talán nem a legjobb hasonlat a porszívó, de mégis ehhez tudnám hasonlítani. Persze a szívó ereje jóval nagyobb, mint az alacsony légnyomású területeké a Földön, de elképzelhetetlennek tartom, hogy a porszívó csöve felé haladó por "önálló életre kelljen", ha közben a porszívót kikapcsoljuk: ha hirtelen odatennénk a kezünket a cső elé, a porszem egy idő után visszaesne arrafele, ahonnan jött. Vagy pedig ha a porszívó csövét elmozdítjuk valamilyen irányba, akkor a por vagy követi ezt, megváltoztatva az irányát, vagy pedig elveszíti lendületét és megáll egy helyben, majd leesik. Ezzel szemben a szél nem arra fúj, amerre az alacsony légnyomású terület "szívja", hanem engedi, hogy ez a terület "elforogjon" a Földdel, és arra fúj tovább, ahol régebben volt ez a terület. Ha egy mozgó járműre fel akarok ugrani, akkor követem a járművet és így próbálok felugrani, nem pedig kinézem, hogy egy adott pillanatban hol van a jármű és arra a helyre megyek, nem foglalkozva azzal, hogy a jármű közben továbbment.

A szél fúj, ahová akar.

Biztos teljesen egyértelmű a válasz ezekre a kérdésekre, csak én gondolkozom furcsán.

Szólj hozzá!

A télről - merengés

2011.01.27. 17:00 Czimby

Sajátos hangulata van a télnek. Amikor az ember ránéz a havas tájra, mintha valami teljesen új, addig ismeretlen világ tárulna fel előtte. Egy olyan világ, ami talán csak a fantázia szüleménye, és ahol minden olyan más, minden olyan "végtelen", ahol sajátos nyugalom van és az ember mintha ilyenkor kikapcsolna a társadalmi lét dolgaiból. Mintha ilyenkor saját, belső világomba mennék be, ahol kivételesen nem unalmas, megszokott önmagammal találkozom, hanem mintha valami sajátos végtelenségbe kapnék betekintést, ahol a már ismert problémáim, rossz tulajdonságaim, fájdalmas korlátaim nem léteznének és a korlátok nélküli önmagamba kapnék betekintést.

A késő délután enyhén sötét, mégis csupa fehér tájképe valahogy más, mint a többi dolog. A csupasz fákat befedő hó is valahogy más.

Nem csak a tél, hanem egyéb "hétköznapinak" mondható látványok is váltottak már ki ilyet belőlem, főleg talán tizenéves koromban. Lehet, hogy kissé álomvilágban élek, hogy ezt többször észrevettem már.

Gyerekkorom óta, mióta foglalkoztat a zeneszerzés, álmodom egy olyan dallamról, ami minden dallamnál szebb és minden egyes pillanata olyan zeneiséget hordoz magában, ami a lelket magával ragadja. Azóta ez már nem annyira foglalkoztat, mert a zene lényegét nem csak ebben látom, viszont újabban mintha a trance műfaj egyes számaiban felfedeznék valami hasonlót. Az egyszerű, de sokszor igen dallamos motívumok sűrűn váltogatják egymást, amit a mindennél teltebb hangzás még jobban kiemel. Egészen különös élmény volt ma délután a vonatból a havas tájat nézve hallgatni trance zenét.

Azon is elgondolkoztam, vajon mások is valami hasonló dallamról álmodnak-e, mint én, vajon mások is élnek-e át hasonlókat, mint én pl. a havas táj láttán. Talán akkortájt született maga a trance stílus, amikor ilyenről kezdtem el álmodozni. Lehet, hogy valamiért pont ugyannabban a történelmi időszakban az emberek egy része valami hasonlóról álmodozik, és akinek megvan hozzá a lehetősége, az megvalósítja?

Szólj hozzá!

Új könyvtárak - avagy: Hogyan butítsuk el teljesen az embereket?

2010.09.25. 12:41 Czimby

Az első megrázkódtatás még akkor ért, amikor jópár éve Olaszországban voltam tanulmányi ösztöndíjjal. Miután megtudtam, hol van az egyetemen a könyvtár, rögtön be is mentem a könyvek közé nézelődni, tudásszomjamat csillapítani. Azonban örömöm nem tartott sokáig, mert egy kevésbé intellektuális kinézetű arc megjelent, és valami érthetetlen dialektusban eréjesen felhívta a figyelmem arra, hogy oda nem szabad bemenni. Ezen azóta se tudtam túltenni magam, mármint nem a lelki traumán, hanem a tényen: a könyvtár ott egy olyan helyiség, ahova tanulóknak nem szabad bemenni, nem nézegethetnek, lapozgathatnak ott. Pedig milyen sokszor is volt anno, hogy üres óráinkban bementünk a könyvtárba az egyetemen és ott lapozgattuk a könyveket.
Idővel fel lettem homályosítva, hogy itt teljesen másképp működnek a dolgok: számítógépes adatbázisban lehet csak keresgélni könyveket. Bár meg lehet adni kulcsszavakat és elméletileg így rá lehet bukkanni azokra a könyvekre, amiket valójában keresünk, de... más ez, mint amikor az ember a könyvtár polcairól vesz le könyveket, olvas beléjük és talál bennünk érdekes dolgokat, még olyan könyvekben is, amiket a legtutibb adatbázis sem dobna ki a legprecizebben megadott kulcsszavakra sem. A polcon lévő könyveken végignézve olykor akaratlanul is beleolvas az ember egy-egy olyan könyvbe, ami nem kell kutatómunkájához, és találhat bennük olyan információkat, amiket mégis hasznosítani tud, hiszen minden mindennel összefügg. Eleve az, hogy rengeteg könyv címét látja maga előtt az ember a polcon, széles körű asszociációkat indíthat el egy valamirevaló kutatóban és agyacskáját kicsit használva újabb összefüggéseken kezdhet el gondolkozni a kutatott területével kapcsolatban is. Tegyük fel, valaki nyelvészeti témájú könyveket keres. Mit tud tenni a mai Olaszországban? Az adatbázisba beír néhány kulcsszót és a gép eldönti, mely könyveknek veheti hasznát. Mit tudna tenni az ember egy kevésbé fejlett országban? Bemegy a könyvtárba és maga dönti el, a teljes választékot maga előtt látva, hogy mit akar felhasználni. Még irodalomelméleti, történeti, földrajzi témájú könyvekbe is belelapozhat, ha azok útjába kerülnek, és pont azokból is meríthet nagyszerű ötletet kutatásához. (Merthogy egy jobb nyelvészeti könyvtárban ilyenek is akadnak, hiszen a nyelvészetnek is több területe van.)
De ennek úgy látszik, vége. A tanuló már csak azzal kénytelen beérni, amit az előadásokon mondanak neki és azokat a könyveket kell csak olvasnia, amiket a tanárai a vizsgára való felkészüléshez kötelezővé tesznek vagy ajánlanak. Szomorúan tapasztaltam Olaszországban, hogy az általam felfedezett "könyvtáron" kívül más "könyvtárak" is vannak az egyetemen, amikbe csak akkor lehet egy "fegyveres őr" (értsd: könyvtáros) kíséretében bemenni fél percre, ha éppen ott található meg az a könyv, amit a csodálatos számítógép megtalált. Pedig mennyi csemege lehet egy ilyen könyvtárban valakinek, akit érdekel a tudomány... de minek? És még én éreztem magam kellemetlenül, amikor csak utólag vettem észre, hogy a számítógép által kidobott listán még egy könyv szerepel, ami abban a könyvtárban található meg, ahonnan éppen kijöttem, és miattam kellett szegény könyvtárosnak visszamennie az egyhagyatott, sötét helyre a könyvért. Kétszer is megtettük kettesben egy lifttel az utat abba a sötét, elhagyatott helyiségbe, ahol sok-sok polcon sorakoznak a könyvek - hacsak a moly (nem a könyvmoly) meg nem ette őket azóta.
Szóval változnak az idők. Lehet, lassan már nem lehet a könyvtárakba bemenni, hanem egy olyan "fegyveres őrnek" kell elmondani igényeinket, akinek egyébként nem sok lövése van a tudományhoz, de úgy őrzi a könyveket a könyvtárba betévedőktől, mint a nácik hazájukat a máshonnan érkezőktől. Olaszországban töltött időm alatt volt szerencsém megbizonyosodni arról, hogy a fegyveres őr a mediterrán temperamentumosságával milyen nagy ívben tojik az egészre és mennyire nem ért az egészhez. Bizonyára egy olyan diákot tettek oda őrnek, aki szabadidejének nagy részét nem a könyvek között, hanem buliban tölti. Ráadásul a személyimet is el merte kérni, amikor egy könyvet elvittem fénymásolni - holott nem vagyok köteles odaadni hétköznapi bulizós embereknek a személyimet, csak rendőröknek. Itt azért már kicsit kivertem a balhét, mondtam neki, csak rendőr kérheti el a személyit. Erre ő lett nagyon pipa, hogy ő segít nekem, ahol tud, na jól van, én meg ezt mondom. Ja, és a másik: volt egy-két könyv, amit a számítógép ugyan kidobott, de a megadott (az említett bulizós őrrel védett) könyvtárban nem volt meg. Azt mondta, ellopták... de hogyan lophatták el, amikor ilyen gondosan őrzik őket... rejtély...

Az elmúlt hét szomorú tapasztalata volt, hogy hazánkban is hasonló könyvtárba tévedtem egy egyetemen. Egy német tanszék könyvtára volt ez, ahol többször is megfordultam a héten, de mindegyik alkalommal egy okoskodó fegyveres őrbe botlottam, aki tudni akarta, hogy mit keresek ott és úgy gondolta, ő jobban tudja, mint én, hogy mire van szükségem. Első megjegyzése az volt, hogy minden könyvtárban először letesszük a táskánkat az előtérben. Óh, hát hogyhogy nem jutott ez nekem eszembe... Azzal a céllal mentem be, hogy körülnézek a német nyelvű országok földrajzával foglalkozó könyvek között. Bár egy konkrét könyvet kerestem, de inkább körülnézés, lapozgatás céljával mentem be. Amikor az őr nekem szegezte a kérdést, hogy mit keresek, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Hirtelen megpróbáltam körülírni neki, mi az a konkrét könyv, amit keresek, de azonnal közölte, hogy ebben bizony nem tud segíteni, ha még a címét sem tudom. Mutatott egy polcot, ahol a témával foglalkozó könyvek voltak, de neki hirtelen menni kellett valahova (bár a könyvtár nyitvatartási ideje még messze nem járt le) és kénytelen voltam elhagyni a könyvtárat. Na, ide se fogok beülni olvasgatni üres óráimban, gondoltam.
Másnap a német melléknév ragozási táblázatára lett volna szükségem, gondoltam, a könyvtárban egy könyvben utánanézek annak, amire nem emlékszem pontosan fejből. Az őr megint jött és elkezdett sápítozni, hogy ha nem adom meg a könyv pontos szerzőjét és címét, nem nagyon tud segíteni. Hirtelen az került kilátásba, hogy a német tanszék könyvtárában nincs egy szál német leíró nyelvtan sem és nincs egy szál olyan könyv sem, amiben a német melléknévragozási táblázat benne van. De nagy nehezen odaengedett egy polchoz (ami alapból talán kulcsra van zárva), ahol szinte azonnal megtaláltam azt, ami engem érdekel és végül ki tudtam egészíteni füzetemben a táblázatomat. Még mielőtt elhagytam volna a könyvtárat, kedvesen közölték velem, hogy ha esetleg nincs meg ott az a könyv, amit keresek, akkor könyvtárközi kölcsönzéssel vagy egy másik könyvtárban hozzá lehet jutni, bár a könyvtárközi kölcsönzés némi pénzbe kerül. Nem akartam erre mondani, hogy kit érdekel, ezt én is tudom, nem nehezen hozzáférhető könyvet keresek, csak szeretnék egy német tanszék könyvtárában egy átlagos német nyelvtanban utánanézni a melléknévragozásnak, akkor is, ha ez a szándékom megdöbentő. Hát, lehet, csak én vagyok naív, amiért nem konkrét könyvet keresek, hanem azért megyek be a német tanszéken a könyvtárba, mert egy bármilyen német nyelvtanból szeretném megnézni a melléknévragozást. Igaz, aki német szakra jár, az ezt már kell, hogy tudja, de attól még előfordulhat, hogy az ember utána akar ennek nézni valamiért. Igaz, számomra érdekesnek tűnő, nyelvtörténettel foglalkozó könyvek láttán meg azt mondták, ezeket úgyis csak a tanárok szokták néha kivinni. És ahol ennyire megmondják az embernek, mit, meddig, hogyan, ott már nem szívesen vesz le a polcról könyvet, hogy ott olvasgassa, még strébernek, valami furcsa szerzetnek fogják nézni.
Pár nap múlva újra ebbe a könyvtárba vezetett az utam. Az egyik kurzushoz kell egy könyv, amit majd meg fogok kapni, de gondoltam, addig is lefénymásolom az elejét, hogy legyen miből dolgoznom. Ahogy mondtam az őrnek, hogy milyen könyvre lenne szükségem, rögtön sugárzott róla, hogy ez megint olyan eset lesz, amiben nem fog tudni segíteni - német címe van ugyanis a könyvnek, ő pedig nem tud németül, a német tanszék könyvtárában a könyvtáros. Kicsit jobban behatároltam, milyen tudományterülettel foglalkozik a könyv, így már azért előkerült. Ez a könyv maga is egy fénymásolat volt és nem úszhattam meg a jótanácsokat, hogy mit fénymásoljak belőle. Viszont hiába tanácsolták nekem a tartalomjegyzék fénymásolását, azt csak azért sem fénymásoltam le, mert arra nincs szükségem. A szükséges lapokat elvittem pár percre, persze a személyi igazolványt itt is ott kellett hagyni. Igaz, diák vagyok és többször megfordulok arrafelé, de mégsem bíznak bennem, hogy a lapokat visszahozom. (Az pedig furcsa igény lenne, hogy a könyvtárban fénymásoló is legyen, erre nyílván nincs pénz, de a könyvek őrzését simán meg tudják oldalni.)
Kedves volt a könyvtáros mindig, talán nem tehet róla, hogy azt mondták neki, gondosan őrizni kell a könyveket a tanulók elől. Próbált segíteni lehetőségeihez képest, bár egy régebbi típusú könyvtárban (és Magyarországon csak ilyen fajta könyvtárakban jártam eddig, igaz, ez még csak a harmadik egyetem, melynek a tanszéki könyvtárában megfordulok) saját magam könnyebben és gyorsabban meg tudtam volna találni és le tudtam volna másolni magamnak azt, amit akartam, mint a könyvtáros segítségével, mindahányszor ott megfordultam. Nem kellene a könyvtárba betévedőket fogyatékosnak nézni, az esetek 90%-ában konkrét céllal megy ilyen helyre az ember és magától meg is tudja találni azt, amire szüksége van. Ha mégsem, még mindig ott van a könyvtáros, akihez fordulni lehet segítségért.
Nem elhanyagolandó az sem, hogy a könyvtár előterében senki nem őrzi a táskákat, kabátokat, és ha többen vannak a könyvtárban, feltűnés nélkül bárki le tud lépni más táskájával is. Ruhatár az egyetemen nincs... nem igazán kiforrott ez az egész rendszer, ami pár évtizeddel vagy pár évvel ezelőtt még nagyszerűen működött mindenhol. Mégis, engem oktatnak ki, hogy minden könyvtárban először a táskát szokás letenni az előtérben - ez azért is felesleges, mert a könyvtárba betévedők olyan alapos megfigyelés alatt állnak és úgy kifaggatják őket arról, hogy mit keresnek ott, hogy senkinek nem lenne esélye lelépni egy könyvvel. Különben is, vége már azoknak az időknek, amikor valaki könyvet akarhatna lopni, hiszen egyre kevésbé érdekli az embereket a tudomány. A mai társadalomban sokkal nagyobb az esélye, hogy valakinek a táskáját lopják el, mint hogy egy könyvvel kislisszoljanak a könyvtárból - mégis, a könyveket nagyon őrzik, a táskákat pedig egyáltalán nem.
Ja, hogy ez kutatókönyvtár, és én vagyok naív, amiért nem szerzőkben és címekben tudok gondolkodni? A kérdés, kiknek az igényeit elégíti ki egy ilyen könyvtár. A tanárokét-e, akik egyébként is adjunktusok, docensek és nagyon jól tudják, mit hol kell keresniük, vagy a tanulókét-e, akik közül már túl okosnak számít az, aki egy ilyen könyvtárban a könyv szerzője és címe ismeretének hiányában is meg tudná találni azt, amire szüksége van? A tanszékeken a könyvtárak nem inkább a tanulók igényeit kéne, hogy kielégítsék, akik üres óráikban be is ülhetnének oda lapozgatni? Rejtély.

* Utólag írom hozzá ezt a bekezdést: azóta is megfordultam párszor az említett könyvtárban. Szeptember óta már több évfolyamtársamban is csak az maradt meg, hogy ez az a hely, ahol a táskát mindig letetetik az emberrel. Igen magasak az elvárások azokkal szemben, akik a könyvtárba bemennek, de a könyvtárnak saját magával szemben semmilyen elvárása nincs. Részletezném: 1. kiderült, dél körül a hét két napján el kell mennie a könyvtárosnak kb. negyed órára, erre az időre be kell zárni a könyvtárat, de a nyitva tartásban ez nem szerepel! Az van kiírva az ajtóra, hogy 8-tól 14 óráig nyitva. 2. Vannak alapszabályok, miszerint a könyvtárban illik csöndben lenni. A könyvtáros erre volt már, hogy felhívta az ott tartózkodók figyelmét, bár rajta kívül senkit nem zavartak, mert csak ők voltak bent. De a könyvtáros megteheti, hogy kimegy a könyvtárból és bent hagyja mobiltelefonját, ami naná, hogy megszólal akkor, amikor többen is dolgoznak (dolgoznának) a könyvtárban. 3. Szűkösek a lehetőségek. Nincs a könyvtárban számítógép, így nincs lehetőség arra, hogy egy könyvből dolgozva írja az ember pl. a szakdolgozatát, ez elég súlyos hiányosság. Ez nem volna akkora baj, ha a könyveket ki lehetne vinni, de a legtöbb könyvet nem lehet kivinni. Szerencsére fénymásolásra odaadnak könyveket, de itt is lehet, hogy korlátokba ütközünk. Ugyanis a múltkor elkértem egy könyvet fénymásolni, és lehet, nem is lett volna szabad a könyvtárosnak odaadnia nekem azt a könyvet, mert nagyon vastag és a fénymásolás kárt tehet benne. De szó nélkül odaadta. De mi van, ha tényleg nem lehet amúgy kivinni és tényleg csak azért kaptam meg a könyvet, mert pl. jó fejnek tart a könyvtáros? Ebben az esetben se számítógép a könyvtárban, se fénymásolni nem lehet a könyvet - hacsak nem akar az ember órákig ott kézzel másolni, nincs más lehetőség. Összességében is súlyos korlátokba botlik az ember, ha fel akar használni egy könyvet a szakdolgozat megírásához. *

Nem tudom, valami EU-s találmány-e ez, hogy a könyvtárakat elzárják a tanulók elől, de elég szomorú. Ez egyenes út ahhoz, hogy az emberek, elsősorban az egyetemisták elbutuljanak. Ugyanakkor az említett egyetemen azért maradt el egy napon az oktatás, mert egy olyan rendezvény volt, ami csak arra jó (egy tanuló szavai szerint), hogy jól leigyák ott magukat. Erre van kapacitás, igénytelen diszkózenéket bömböltetni a hangszórókból egy napon át, miközben az egyetemisták leihatják magukat, mindezt tanítás helyett. Ezeknek a zenéknek egyéb káros hatásairól most nem is írnék (nem, nem arra gondolok, hogy a fülre, a hallásra rossz hatással van). Lassan oda jutunk, hogy aki azért megy egyetemre, mert szeretne kicsit több tudáshoz jutni, azt kinézik. Egyre lejjebb süllyed ez a világ. És furcsa, hogy az egyetem vezetőségéből ez senkinek nem tűnik fel.  (Azt nem is említem, hogy a gólyatáborok sem azt a nemes célt szolgálják, hogy a tudományhoz kicsit közelebb kerüljön az ember.) Ebbe a képbe teljesen beleillik az, hogy azt a tudományosan erősen vitatható nézetet tanítják általános iskolában is, hogy a majommal közös őstől származunk. (Sok tudományterület nem tud minden általa kutatott kérdésre biztos választ adni, amit be is látnak, de valamiért az evolúcióval kapcsolatos kétségeket nem látják be! Belátják a nyelvtudományban is, hogy a nyelvek történetével kapcsolatban nem tudnak mindent kielégítően megmagyarázni, de biológiaórákon az evolúció elméletével kapcsolatos hiányosságokat meg sem említik, tényként kezelik azt, ami valójában csak egy elmélet!) Valóban, egy ilyen élőlényhez válik az ember egyre inkább hasonlóvá, effelé tereli a társadalom a benne élőket. Szinte félelmetes, ahogy a társadalomban szétnézünk, egymástól függetlenül több dologban is megtalálhatjuk azt a láthatatlan erőt, ami az elállatiasodás felé tereli a tudatlan embereket. Itt most csak a tudomány területét érintettem, de félelmetes lenne, ha a társadalom egyéb jelenségei között is kicsit szétnéznénk. Ma már teljesen természetesek olyan jelenségek, amik régebben mindenki számára botrányt, megdöbbenést jelentettek volna.

2 komment

Címkék: könyvtár könyvtárak

Zenei hangok és csiga a fülben

2009.11.02. 23:16 Czimby

Már régen olvastam a csigáról, szóval nem biztos, hogy pontosan sikerül a kérdést megfogalmazni.

A belső fülben lévő csiga (cochlea) logaritmikus felépítésű. Ebből az is adódik, hogy a zenei hangok egymásutánját és egyidejű megszólalását kellemesnek érezzük, szemben más hangokkal.

Vajon a különböző állatok fülében lévő csiga is logaritmikus felépítésű? Ha nem, akkor nyilvánvalóan másmilyennek hallanak egy zenét, mint az ember. Esetleg lehetne-e reprodukálni egy állat cochleája felépítésének az ismeretében egy dallamot úgy az emberi fül számára, ahogyan az adott állat hallja?

 

Másik felvetés: a zenei hangok (tehát a skála hangjai) előállíthatók egy megpendített húr felharmonikusainak egy oktávon belülre transzponálásával. (Tehát a húr hosszát addig osztjuk kettővel, amíg a hangok egymáshoz "legközelebb" kerülnek.) A zenei hangok lényegében egy rejtélyes kapcsolatot aknáznak ki a természet két, egymástól távoli része, a megpendített húr és a belső fülben lévő csiga között. Meg lehet-e valamivel magyarázni a hasonlóságot a csiga felépítése és a megpendített húr tulajdonságai között, vagy ez csupán "véletlen"?

 

Harmadik felvetés: talán nem annyira közismert, hogy ha bizonyos madarak énekét lelassítjuk, lekottázható, zenei hangokból álló dallamot kapunk, viszonylag összetettet, ami bonyolultságában olykor felülmúlhatja a népdalokat. Ez önmagában igen érdekes. S még felmerülhet: tudományosan leírható-e valamiféle összefüggés/kapcsolat a madár agya és a megpendített húr között? Vagy csupán véletlen egybeesés, hogy egy madár "tudja", hogy egy megpendített húrnak melyek a felharmonikusai?

Szólj hozzá!

Lehet-e egy mély hang éles?

2009.11.02. 22:59 Czimby

Elgondolkodtam ezen a kérdésen. A válasz szerintem nem.

Esetleg a torzított gitár hangja igen.

Persze az is egy jó kérdés, mit jelent pontosan az, hogy egy hang éles.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása